Persze ne általánosítsunk. Művészet és a szerelem egyáltalán nem zárják ki egymást. Vannak olyan nagyon is harmonikus művészházaspárok, ahol a férfi és a nő egyenrangú alkotóként tudott együttműködni. Egymást segítve és szeretve.
Dénes Valéria maga sem hitte, hogy ez lehetséges lehet, ezért már egészen fiatalon eldöntötte, hogy nem fog férjhez menni. Szó szerint gyűlölte a szerelmet, amely tönkretette szülei házasságát is. Apja hátgerincsorvadásban szenvedett, és a korábban életerős fiatal férfi néhány hónap leforgása alatt tolókocsiba kényszerült. Anyja belerokkant a fájdalomba. Valéria ezt a képet őrizte magában szerelemről, és megfogadta, hogy soha nem lesz szerelmes, és soha nem megy férjhez. Hogy erre ne is legyen rá szüksége szakmát akart tanulni. Nem az akkoriban oly divatos tanítónői állás után epekedett. Festő akart lenni. De nem giccses virágcsendéletek, macskafejek piktora, hanem igazi modern művész.
Ehhez a század elején Párizsba kellett mennie. Mivel apja gyógykezelésére ráment a családi vagyon, a fiatal lány szó szerint kenyéren és vízen élt, hiszen a kis pénz, amit össze tudtak szedni csak arra volt elég, hogy kifizesse a szállását és a tandíját. Mert nem akárhol tanult: Henri Matisse iskolájában ismerkedett a modern irányzatokkal. Itt találkozott Galimberti Sándorral, a nős festővel, akit ugyanazok a művészeti kérdések foglalkoztatták mint őt. A közös érdeklődés hozta közel őket.
A korabeli fotókon jól látszik: Dénes Valéria nem volt szép nő. Csontos, sápadt vénlány volt, valamivel még idősebb is Galimbertinél. De ha festett, ha lelkesen képeiről és gondolatairól mesélt, elbűvölően szép lett. A vitákból hamarosan szerelem lett, amelyért mindkettejüknek fel kellett adni addigi elveiket. Galimberti elvált, Dénes Valéria pedig igent mondott. Úgy érezte, hogy ezzel megváltja a családi átkot, talán rálelhet a boldogságra. Pénzük továbbra sem volt sok, de olyan végtelen harmóniában és szerelemben éltek, hogy nem volt fontos számukra, hogy az ócskapiacon veszik a ruhájukat, és az sem, ha festékes marad a krumplipüré, hiszen szívvel-lélekkel a festészetnek éltek és nem a gyomruknak. Valéria mindent megtett, hogy kiszolgálja a kis családot. Hajnali négykor kelt, hogy kávét főzzön korán ébredő férjének, nappal főzött, takarított, és ruhát varrt a gyorsan megérkezett Márió nevű kisfiúknak. Éjjel tudott csak festeni, de akkor annál nagyobb élvezettel vetette bele magát a festésbe, hiszen Párizsban a legmodernebb irányzatokat ismerték meg.
A közönség lassan megismerte a nevüket, de ők nem akartak francia művészek lenni. Évente hazajártak, és itthon is rendszeresen állították ki meghökkentően modern műveiket. “Célunk az volt, hogy elhagyjunk minden feleslegest, kiemeljük azt, ami lényeges, és ezt a kiemelést a túlzásig fokozzuk” - vallotta Galimberti saját művészetük formálódásáról. Művészeti idilljüket a első világháború előszele törte ketté. A párizsi forrongó zűrzavart látva rögtön érezték, hogy ott nem maradhatnak. Szerencsére még idejében el tudtak menekülni a semleges Hollandiába, ahol a tengerparton békében töltötték életük utolsó telét folyamatos festéssel. De Galimberti nem tudta élvezni az idillt. Állandóan a híreket böngészte, és úgy érezte, neki is be kell állnia katonának, nem hagyhatja, hogy honfitársai nélküle küzdjék meg a szent háborút. Dénes Valéria nem akart hazajönni. Féltette életüket, és főleg kisfiukét. De semmilyen érvvel nem tudott férjére hatni. Győzött a hazafiság, így hazajöttek Pécsre, Galimberti szülővárosába, ahol a kenyeret jegyre adták, fűteni alig tudtak, és ahol Galimberti tizedes naphosszat a kaszárnyában dolgozott.
Minden gond Valériára maradt, aki néha majd elájult a fáradtságtól. Egy nap, amikor órákig állt sorba néhány falat kenyérért, hazaérve hideg vizet öntött magára, hogy felébredjen. Túlhevült teste fellázadt, és a hirtelen fellobbanó tüdőgyulladás tíz nap alatt elvitte. Férje nem tudott ott lenni a temetésen. Kikísérte ugyan utolsó útjára a feleségét, de nem tudott kiszállni a kocsiból. Idegrohamot kapott, az eszméletlenségből csak a megérkező orvos tudta felébreszteni. Aznap éjjel nem a saját ágyában aludt. Aranyszőke Márió nevű kisfiát ölelte szorosan egész éjjel. Így búcsúzott tőle. Másnap reggel szíven lőtte magát. Nem tudott élni szerelme, művésztársa nélkül.
Döbbenetes számomra, hogy sok ember még ma is úgy gondolja, teljesen rendjén való, ha néha elcsattan egy-két pofon egy párkapcsolatban. Hiszen az csak a szerelem, a szenvedély jele. Mekkora tévedés... hiszen a verésnek köze nincs a szerelemhez...
