A női szeméremdomb teljesen mást jelent a férfiak és a nők számára. Egy férfi számára a a meztelen, feltárulkozó női test mindig szexuális tárgy, és képtelen másként gondolni rá, másként lefesteni. Más a helyzet, ha egy nő festi le a saját testét, és a testének ezt a bizonyos területét.
A női szeméremtest nagyon sokáig tabunak számított a női festők körében. Ám a nőket nem elsősorban az illem tartotta vissza attól, hogy pucér nőket fessenek, inkább a lehetőség hiánya.
A női festők számára az aktfestés ugyanis a múlt század húszas éveiig (!) tiltott terület volt. Hiába járhattak akkor már festőiskolába, az aktrajzoló órákra egyszerűen nem mehettek be - férfi aktot ugyebár illetlen lett volna nézniük, a női modellek pedig általában hivatásos prostituáltak voltak, akiktől a rajztanárok meg akarták óvni a női tanítványaikat.
Ha egy nő mégis akt tanulmányokat akart folytatni, (ami nélkül az ember nem tud élethű ábrázolásokat készíteni, tehát nem lehet jó festő) maradt számára a saját teste. És ezt mindenki tudta. Márpedig századokon át egyetlen nő sem akarta, saját magát meztelenül megmutatni, teljes valójában. Így ha rajzoltak is aktot (tehát saját magukat) mindig elfordulva, eltakarva ábrázolták a meztelen női testeket, legfőképp annak legintimebb részét. Hiszen azért a női szemérem akkor még erősebb volt, mint manapság.
Nem kétséges persze, hogy tükör segítségével minden egyes porcikájukat alaposan megvizsgálták amikor festeni kezdtek. Ám azt, amit ott lenn láttak, mégsem jutott eszükbe lerajzolni. Úgy vélem nem is gondoltak rá, hogy ezzel valami fontosat is mondhatnának.
Nem véletlen, hiszen ez másoknak se jutott eszébe évszázadokon át. A nők öle a vágy tárgya volt, hiszen férfiak írtak róla, festették le - ahhoz, hogy ez megváltozzon, a közgondolkodásnak kellett megváltoznia, és legfőképp be kellett következnie annak, hogy egyáltalán beszéljenek róla. Merthogy meglepő módon nem csak a festőnők, de a költőnők sem foglalkoztak a témával egészen a provokatív és megdöbbentő vagina monológokig, amikor kiderült, hogy bizony ahányan vagyunk, annyiféleképp gondolkodunk saját intim testrészeinkről, és bár erre nem kapunk sem családi, sem kulturális eligazítást, azért bizony lehetetlen anélkül élni, hogy ne vennénk tudomást erről a nagyon is fontos testrészről.
Valljuk be, a legtöbb nő testének ezen területével még ma sincsen teljesen jó barátságban. Hányan vannak, akik kis tükörrel a kezükben alaposan megvizsgálták már? Hányan vannak, akik szépnek tartják? Kedvelik az illatát? Vagy saját névvel becézik? (Noha szinte minden férfi elnevezi a hímtagját, büszke rá és szépnek tartja.)
Egyáltalán - még megfelelő nevünk sincsen rá. Punci, pina, vagina, öl, vénuszdomb... persze ezerféle szó van rá - de egy sem, amelyet pirulás nélkül ki lehetne ejteni, vagy le lehetne írni. Ez pedig alapvetően gátolja a női test elfogadását, hiszen micsoda dolog az, hogy van egy olyan testrészünk, amelyet még az orvos előtt sem tudunk megnevezni! Hogyan lehetne így elfogadni amit jelent?
Persze a női festők nem elsősorban a szavakkal küzdöttek, inkább a képi megjelenítéssel. Elsősorban azért, mert nem férfi módon látták sem a saját testüket, sem más nőkét. A női szemléletmódot pedig ki kellett alakítani megfelelő előzmények hiányában.
A változáshoz a hatvanas évek szexuális forradalmáig kellett várni. Egészen addig, míg néhány bátor nő kimondta, hogy a női test nem csak azért ilyen formás, hogy egy férfi kedvét lelje benne.
Lehet ez érzékeny, félénk, sérülékeny terület vagy büszke, élvezetet habzsoló vadállat. Megbántott és visszahúzódó - kalandkereső és férfira vágyó. Van, aki könnyen megmutatja és nincs vele gondja - van, aki még önmaga előtt se vetkőzik szívesen és nem tudja elfogadni saját nőiességének ezt a területét. Ráadásul a dolog változik, a szégyenlős kamaszévek idején azt hiszi az ember, hogy soha nem fogja tudni levetkőzni majd a gátlásait. Amikor pedig a szülés után hazamegy a kórházból, ahol egy egész orvosi team figyelte a szépen varrott gátsebét a reflektorfény alatt, azon gondolkodik, hová tűnt a szégyenérzete. Bizony, a nők lába közt rejtőző terület számtalan gondolat és kép ihlető forrása lehet. Akár akarjuk, akár nem, ez egy kitüntetett és fontos testrészünk, amely egészen más a valóságban, mint a férfiak buja és egysíkú fantáziavilágában.
Ezt a kettősséget figurázza ki Lisa Yuskavage amerikai festőnő is, aki a pornóújságot szilikonmacáit festi le - líraian finom művészeti eszközökkel. A kettősség botrányosan pornográf, mégis zavarbaejtően szép. A színek, az ecsetkezelés akár egy századeleji impresszionista festők stílusát idézik. De a póz, a modell teste egyértelműen kortárs üzenetet hordoz. Vajon ilyen lenne a tökéletes nő? Aki napközben lesüti a szemét, ha megkérdezik a véleményét, éjszaka pedig bővérű amazonná változik? Persze a festmény árucikk, akár a nő teste. Mindkettő az illúzióból él. A kép csak vászon és festék - a tökéletes nő csak szilikon és smink.
Yuskavage képei mindenesetre a legjobb amerikai múzeumok falán figyelik a változó időt, zavarba ejtve a látogatókat, akik hasonló figurákat eddig csak a pornólapok és képregényújságok oldalain láttak. Pedig ez művészet. Hiszen felzaklat és érzelmeket kelt. És ezek az igazi dolgok.
