Császármetszés

Manapság a nők több mint harmada császármetszéssel ad életet. Gyakran traumatikus ez az élmény. Van benne veszteség, van benne kudarc, és a lelki fájdalmat csak erősíti a fizikai. De ez a kép azt mondja, hogy mindez nem számít. Mert a szülés szentség. Hiszen ilyenkor új élet születik. És új anya.

A mandala célja, hogy nyugalmat, békét hozzon a néző életébe. Arra készül, hogy hosszan szemléljük és szinte felolvadjunk benne. Ennek során a bennünk keringő negatív energiák elcsitulnak, a pozitívak felerősödnek.
A szülés és a vajúdás során a nők egészen másféle lelkiállapotba kerülnek, felidézhetetlen katartikus élmény gyereket szülni. Nem meglepő, hogy ennek a szinte földöntúli élménynek a felidézésére rengeteg mandala készült már. A kör nőies formája amúgy is nagyszerűen egybecseng a gömbölyödő pocak, a méh alakjával, szinte adja magát, hogy a kettőt összekösse az ember.
Bevallom, ezek a szülésmandalák nem tartoznak a kedvenceim közé. Számomra kicsit giccsesek, nagyon is direkt eszközökkel próbálnak hatni az érzelmekre.
Ám ez a háromdimenziós kép, amelyet Amy Schwagman készített szinte letaglózott újszerűségével és művészi eszközeivel. A háttérben a chartresi katedrális labirintusa, amely általában a lélek útját szimbolizálja az önmegismerés útján. Előtte szinte lebegve a keresztrefeszített Krisztus klasszikus pózában fekszik egy nő. A hasa helyén egy véres, üres folt. A fejénél pedig egy gumikesztyűs kéz nyújt felé egy gyermeket. A sajátját. Hogy csókkal üdvözölje. Elsőként ezen a világon.
A képben nagyszerűen benne van az egész császármetszés brutalitása - az anya háromrészre vágott alakja, akinek a hasából erőszakkal tépték ki a gyermekét. Benne van minden érzelem és fájdalom, amellyel szinte minden császármetszésen átesett kismama megküzd. A kudarc szégyene, amiért nem volt képes életet adni és elbukott abban, amire "minden nő" képes. A műtét kiszolgáltatottsága, és az érzés, hogy ebbe a természetes folyamatba olyan brutálisan avatkoztak be az orvosok.
És mégis... a kép mégse fájdalmas vagy szomorú. A nő arcán csakis áhitat és boldogság látszik. Mert a pillanat, amikor az ember meglátja a gyermekét tökéletes, bárhogyan is jutott el odáig. Mert végülis is olyan mindegy, hogy a gyermek milyen módon érkezett közénk. Anya és gyermeke kapcsolata mindenképp csodálatos és egyedi. És igen, a császármetszést is meg lehet ünnepelni. Sőt, ezt is meg kell ünnepelni. Mert szent ez a pillanat és felejthetetlen. Ne tegyük tönkre holmi felesleges lelkiismeretfurdalással.

Read more

Dénes Valéria

Persze ne általánosítsunk. Művészet és a szerelem egyáltalán nem zárják ki egymást. Vannak olyan nagyon is harmonikus művészházaspárok, ahol a férfi és a nő egyenrangú alkotóként tudott együttműködni. Egymást segítve és szeretve.

Dénes Valéria maga sem hitte, hogy ez lehetséges lehet, ezért már egészen fiatalon eldöntötte, hogy nem fog férjhez menni. Szó szerint gyűlölte a szerelmet, amely tönkretette szülei házasságát is. Apja hátgerincsorvadásban szenvedett, és a korábban életerős fiatal férfi néhány hónap leforgása alatt tolókocsiba kényszerült. Anyja belerokkant a fájdalomba. Valéria ezt a képet őrizte magában szerelemről, és megfogadta, hogy soha nem lesz szerelmes, és soha nem megy férjhez. Hogy erre ne is legyen rá szüksége szakmát akart tanulni. Nem az akkoriban oly divatos tanítónői állás után epekedett. Festő akart lenni. De nem giccses virágcsendéletek, macskafejek piktora, hanem igazi modern művész.
Ehhez a század elején Párizsba kellett mennie. Mivel apja gyógykezelésére ráment a családi vagyon, a fiatal lány szó szerint kenyéren és vízen élt, hiszen a kis pénz, amit össze tudtak szedni csak arra volt elég, hogy kifizesse a szállását és a tandíját. Mert nem akárhol tanult: Henri Matisse iskolájában ismerkedett a modern irányzatokkal. Itt találkozott Galimberti Sándorral, a nős festővel, akit ugyanazok a művészeti kérdések foglalkoztatták mint őt. A közös érdeklődés hozta közel őket.
A korabeli fotókon jól látszik: Dénes Valéria nem volt szép nő. Csontos, sápadt vénlány volt, valamivel még idősebb is Galimbertinél. De ha festett, ha lelkesen képeiről és gondolatairól mesélt, elbűvölően szép lett. A vitákból hamarosan szerelem lett, amelyért mindkettejüknek fel kellett adni addigi elveiket. Galimberti elvált, Dénes Valéria pedig igent mondott. Úgy érezte, hogy ezzel megváltja a családi átkot, talán rálelhet a boldogságra. Pénzük továbbra sem volt sok, de olyan végtelen harmóniában és szerelemben éltek, hogy nem volt fontos számukra, hogy az ócskapiacon veszik a ruhájukat, és az sem, ha festékes marad a krumplipüré, hiszen szívvel-lélekkel a festészetnek éltek és nem a gyomruknak. Valéria mindent megtett, hogy kiszolgálja a kis családot. Hajnali négykor kelt, hogy kávét főzzön korán ébredő férjének, nappal főzött, takarított, és ruhát varrt a gyorsan megérkezett Márió nevű kisfiúknak. Éjjel tudott csak festeni, de akkor annál nagyobb élvezettel vetette bele magát a festésbe, hiszen Párizsban a legmodernebb irányzatokat ismerték meg.
A közönség lassan megismerte a nevüket, de ők nem akartak francia művészek lenni. Évente hazajártak, és itthon is rendszeresen állították ki meghökkentően modern műveiket. “Célunk az volt, hogy elhagyjunk minden feleslegest, kiemeljük azt, ami lényeges, és ezt a kiemelést a túlzásig fokozzuk” - vallotta Galimberti saját művészetük formálódásáról. Művészeti idilljüket a első világháború előszele törte ketté. A párizsi forrongó zűrzavart látva rögtön érezték, hogy ott nem maradhatnak. Szerencsére még idejében el tudtak menekülni a semleges Hollandiába, ahol a tengerparton békében töltötték életük utolsó telét folyamatos festéssel. De Galimberti nem tudta élvezni az idillt. Állandóan a híreket böngészte, és úgy érezte, neki is be kell állnia katonának, nem hagyhatja, hogy honfitársai nélküle küzdjék meg a szent háborút. Dénes Valéria nem akart hazajönni. Féltette életüket, és főleg kisfiukét. De semmilyen érvvel nem tudott férjére hatni. Győzött a hazafiság, így hazajöttek Pécsre, Galimberti szülővárosába, ahol a kenyeret jegyre adták, fűteni alig tudtak, és ahol Galimberti tizedes naphosszat a kaszárnyában dolgozott.
Minden gond Valériára maradt, aki néha majd elájult a fáradtságtól. Egy nap, amikor órákig állt sorba néhány falat kenyérért, hazaérve hideg vizet öntött magára, hogy felébredjen. Túlhevült teste fellázadt, és a hirtelen fellobbanó tüdőgyulladás tíz nap alatt elvitte. Férje nem tudott ott lenni a temetésen. Kikísérte ugyan utolsó útjára a feleségét, de nem tudott kiszállni a kocsiból. Idegrohamot kapott, az eszméletlenségből csak a megérkező orvos tudta felébreszteni. Aznap éjjel nem a saját ágyában aludt. Aranyszőke Márió nevű kisfiát ölelte szorosan egész éjjel. Így búcsúzott tőle. Másnap reggel szíven lőtte magát. Nem tudott élni szerelme, művésztársa nélkül.

Read more

Árnyéksors

A nők általában nem járnak jól, ha a férfi, akit szeretnek maga is művész. Modok Mária sorsa jó példa erre. A fiatal, tehetséges festőnő első látásra szerelemre gyúlt az akkor már befutott, jó nevű Czóbel Béla iránt és mindent feladott érte.

Modok Mária sikeres festőnő volt, amikor megismerkedett Czóbellel, de utána már nem volt számára fontos az alkotás. Főfoglalkozású feleség lett belőle, aki csak akkor festett, amikor férjének nem volt rá szüksége. A déli szieszta idején. Festett mindenre. Kis képeit levágott vászondarabokra, bonbonos-dobozok hátoldalára festette. Az elkészült képeket bedugta a dívány alá. Amikor nagynéha előhúzta őket, elborították a padlót. Ilyenkor Modok Mária gyakran átsétált rajtuk. Az elszörnyedt látogatóknak csak annyit mondott nevetve: “Ugyan már, ez csak használ az ilyesmiknek!” Ebben nem csak saját szerénysége vezette. Czóbel ugyanis nem kedvelte, ha felesége festett, és nem vele törődött. Bár kifelé mindig azon szörnyülködött, hogy Mária elpazarolja a tehetségét, de semmit nem tett meg, hogy kiállítási lehetőséghez, vagy akárcsak alkotáshoz szükséges nyugalomhoz juttassa feleségét. Szerette persze, nagyon is szerette. De inkább mint nőt, és nem mint művésztársat keresett benne.
Modok Mária örömmel nyugodott bele, hogy saját karrierjét feláldozza férje önzésének oltárán. Tudta, hogy Czóbel árnyékot vet az ő művészetére, de nem bánta. Szerette ezt az árnyékot, mint egy meleg kendőt. Feleség volt, nem festő. Úgy vélte a legnagyobb magyar festő felesége. Pedig nem volt rossz festő. Már Czóbellel való megismerkedése előtt is elismert képeket festett és első férje mindenben segítette. Még műtermet is épített neki Szentendrén.
Ám a szerelem, amely lecsapott rá erősebb volt mindennél. Persze Czóbel mellett így is sokat tanult. Két évtizeden át minden telet Párizsban töltöttek, és ez tagadhatatlanul szélesítette művészeti és szellemi látókörét, és még jobb festő lett belőle. Csak az ambíció halt ki belőle. Önként és boldogan tűnt el férje árnyékában. Czóbel gyakran megfestette, de képein mindig háttal láthatjuk. Vagy messze. Elmosódott alakja olyan megfoghatatlan, mint amilyen mélységes alázattal gondoskodott Czóbel nyugalmáról.
Mire barátai rábeszélték, hogy kiállítson, már késő volt. Egy agyvérzés megbénította Modok Máriát és évekre ágyhoz kötötte. Czóbel csak akkor jött rá, hogy milyen nagy művész élt csöndben mellette, amikor a temetés után rendezgette imádott felesége holmiját, és egymás után kerültek elő az apró remekművek a fiókok mélyéről. “Azt sem tudom, mikor festette mindezt” - kesergett Czóbel – "de hát tudják, hogy én milyen vagyok. Csak magammal törődöm.” Kár, hogy későn eszmélt, hiszen miatta egy jó magyar művésznő maradt háttérben. Még ma is, hiszen műveit a Czóbel Múzeumban láthatjuk.

Read more