Vészi Margit 2. - Festő a raktárban

Jó és bűn rossz képeket egyaránt találtam, amikor Vészi Margit után kezdtem kutatni. A Magyar Nemzeti Galériában egy csomó festményét tárolják a raktárban.

Elképesztő ám, hogy mennyi sok képet nem láthattak még soha a látogatók. A múzeumi raktárakban ugyanis sokszor annyi képet tárolnak, mint amennyi valaha is ki fog férni. Kicsit szomorú, hogy ezek csak ott kallódnak - másfelől meg mégis jó, mert ezek legalább megvannak. Vészi Margitnak sok képe veszett el. Persze sokat alá se írt - de volt egy nagyon vicces aláírása, egy szivecske. A szív alja a V betűre utal, a teteje a M-re. Ha valaki ilyet talál, sanszos, hogy eredeti Vészi Margitra bukkant.
Az én kedvenc Vészi Margit képem ez a fenti, ami Sarah Bernardtot ábrázolja, a századelő ikonikus színésznőjét. A könnyed, gyors mozdulatokkal felvázolt akvarell tökéletesen illett Vészi Margit egyéniségéhez. Ő is pont ilyen volt - ebbe is, abba is belekapott, semmihez nem volt igazi elhivatottsága. Voltaképp élete nagy tragédiája, hogy sokféle tehetség buzogott benne, de egyet se tudott kiválasztani és igazi elhivatottsággal, szenvedéllyel belemerülni.
Művész pedig csak így lehet az ember.
Ehelyett ő festett, énekelt, zongorázott. És mindenben jó volt. De semmiben nem kiváló. Márpedig Vészi József, a szigorú apa csak a legjobbat fogadta el, legyen szó a magyar művészeti elitről, akár saját lányáról. Ő ugyanis a nemcsak a Pester Lloyd főszerkesztője volt, de a magyar irodalmi élet nagyhatalmú ura is, aki saját erejéből jutott kényelmes, polgári élethez. Az ő édesapja ugyanis még kocsmáros volt, és mindenüket elitta. Semmivel nem segítette gyermekeit. Vészi ezért sokkal gondosabban nevelte leányait, mint az a korban szokásos volt. Margit, akiben a tehetség sokféle szikrája megmutatkozott, minden támogatást megkapott otthonról, és szabadon tanulhatott festeni, énekelni, zongorázni, a legjobb francia és pesti iskolákban.
Margit tehát minden fizikai támogatás megkapott - de a lelkiekben már nem volt ilyen támogató ez a közeg. Ha rávetült a középszer árnyéke, akkor a legsúlyosabb gúnyra számíthatott. És érdekes módon, a család a mai napig nem kíméli. Bárkivel beszéltem, mindenki lekicsinylően nyilatkozott róla, noha sokan nem olvasták novelláit, vagy látták a képeit.
Hogy milyen stílusban ment otthon egymás cikizése, sokat elárul Vészi Margit lányának, Sárközi Györgyné Molnár Mártának naplója, amelyet nem sokkal 59 éves korában bekövetkezett halála előtt írt, amikor egy ízben lázas náthával ágyba kényszerült. Ez a szatírikus mű sajnos nem elérhető, fia, Horváth Ádám nem enged betekintést. De néhány részletet azért ismerünk belőle, mert a másik fia, Sárközi Mátyás azért olvasta. És néha idézte. A roppant szórakoztató olvasmányból ilyen részletek ismertek:
„A zenét az egész család művelte vagy pártolta, kivéve a nagypapát, aki olyan hamisan énekelt, hogy ha néha rávetemedett a dúdolásra, az összes lányai sikoltoztak és a hajukat tépték. … A fő zenész anyám volt, aki kezdte mind koloratúrszoprán a párizsi konzervatóriumban, de valami tyúkszemet kapott a hangszálaira, amitől egyre mélyebb lett a hangja, és 40 éves korában már eredeti fekvésben tudta énekelni Votan basszusszerepét.”