Marie Antoinette festőnője

Marie Antoinette az utókor számára ő a bohém, pénzszóró fruska, aki csődbe vitte egész Franciaországot esztelen költekezéseivel, míg végül a francia nép jogos felháborodásában guillotine alá küldte. Arról már jóval kevesebbet írnak, hová is ment ez a pénz.

A ruhákon és ékszereken kívül ugyanisa fiatal, jó ízlésű királynő bizony a művészetet is nagyon szerette, és komoly összegekkel pártolta. Egyik kedvenc művésze pedig a kor leghíresebb festőnője, Elizabeth Vigée-Lebrun volt, aki 1778-tól a királyi udvar hivatásos portréfestője lett, az első nő ebben a pozícióban.
A két nő életének sok közös pontja van. Pontosan egykorúak voltak, amikor először találkoztak: 24 évesek. Erejük és szépségük és sikereik csúcsán. Az egyik Franciaország királynője, a másik a festészeté. Mindkettő erre a szerepre készült egész életében.
Marie Antoinette 14 évesen érkezett a királyi udvarba, ahol még aznap hozzáadták a francia trónörököshöz. A merev etikett, a szabályok egész életében gúzsba kötötték, de ennél is fojtogatóbb volt számára férje közömbössége. A király ugyanis nem volt oda sem az uralkodás feladatáért, sem szépséges feleségéért. Marie pedig a vásárlásba ölte bánatát - mint annyi más asszony.
Elizabeth Vigée Lebrun 15 évesen már elismert portréfestő volt, kiterjedt ügyfélkörrel. Apja, aki szintén festő volt nagyon korán rájött, hogy a lánya kezében őrült tehetség van, és már nyolc éves kora óta komoly művészeti képzésben részesítette. A tehetség persze nem minden egy olyan korban, ahol a nők nem tanulhatnak és nem csinálhatnak karriert. Nem volt könnyű Marie helyzete sem - de sikerült előnyt kovácsolnia neméből. Nőként olyan közeli, intim kapcsolatba kerülhetett női modelljeivel, mint egy férfi sem.
Franciaország királynőjét több mint harminc alkalommal festette meg tíz év alatt. Marie Antoinette olyan elégedett volt képeivel, hogy néha 3-4 másolatot is kért ugyanarról a képről, ezt küldte fotó helyett rokonainak és barátainak. A közösen töltött sok-sok óra alatt pedig festő és modellje sokat beszélgettek. Volt témájuk bőven.
Mindkettő olyan férjet kapott a sorstól, akit nem szeretett, de mindketten imádták gyermekeiket. És persze ott volt még a zene szeretete. A kortársak szerint énekeltek duettet a műteremben.
Elisabeth Vigée-Lebrun így ír erről a naplójában: "Mindazok számára, akik nem látták a királynőt, szinte lehetetlen leírni, hogy a kecsesség és nemesség milyen nagyszerűen ötvöződött a jellemében. Külseje nem hagyományos.
az osztrák felmenőitől magassága ellenére kerekded, kissé zömök testalkatot örökölt. A szemei nem nagyok, de a színe ragyogó kék, és mindig vidám és kedves. Az orra vékony és csinos, a szája nem túl nagy, bár az ajkai kicsit vastagok. De a legfigyelemreméltóbb az arcának ragyogása volt. Soha életemben nem láttam még ilyen tiszta arcbőrt, ami ennyire áttetszően fehér lett volna. Nem tudtam a festményen sem visszaadni a tökéletességét. Nem voltak színeim ahhoz, hogy ezt a törékeny finomságot meg tudjam festeni, amit soha előtte, se azóta más asszony arcán nem láttam még."
A barátságnak végül rossz vége lett - a forradalom kitörésekor a festőnőnek is menekülnie kellett Franciaországból, túl sok szállal kötődött a királyi udvarhoz, és nem volt biztonságban. Ám a karrierje ettől még nem tört derékba.