Festő volt, nem kurtizán

A vörös hajú nő arcát mindenki ismeri. Ő a világ leghíresebb aktmodellje, akit Manet hatszor festette le. Ő Victorine Meurent. A nő, akit mindenki kurtizánnak tart. Pedig valójában ő is festő volt.

Ha fel kell sorolni a világ legbotrányosabb aktképeit, Manet két műve, a "Reggeli a szabadban" és az "Olympia" biztosan benne lenne a top 10-ben. Nem azért botrányos ez a két kép, mert olyan sokat mutatna a női testből - sőt, ha modern szemmel nézzük teljesen szemérmes alkotások, semmit nem lehet rajtuk látni. Az intim testrészek kifejezetten el vannak takarva - de a modell tekintete, az bizony provokáló, mindkét esetben. A titokzatos vörös hajú nő egyenesen a szemünkbe néz, és nem süti le a tekintetét. És ez bizony tényleg botrányos.


A Reggeli a szabadban persze nem csak ezért verte ki a biztosítékot, hanem a kontraszt miatt is, ami a nő ruhátlansága és a körülötte ülő férfiak tökéletes öltönye között feszül. Erre a képre lehetetlen ráhúzni a mitologikus magyarázatot. Kortárs kép ez a javából. A képen látható két férfi Manet és a testvére épp pihenőt tartanak a festés kemény munkája után. Nyilván aktot festettek, de talán mást is csináltak. Hiszen a háttérben van még egy nő is. Aki épp mosakodik. Erkölcsös nő ilyet soha nem tett a szabadban, mások szeme előtt, pláne nem a 19-ik században. Ha mégis erre vetemedett, akkor annak oka volt. És nem túl erkölcsös - az alapos altesti mosakodás többezer éve ismert fogamzásgátló módszer. És ha ez a nő a háttérben ezt csinálja éppen, akkor nyilvánvaló, hogy előtte mit műveltek a vidáman mosolygó férfiak a pucér nőkkel a réten. És ez a nő ráadásul egyenesen bele néz a szemünkbe. Elképesztő merészség.

Manet másik képe, az Olympia, ha lehet, még egyértelműbb. Ez a meztelenül fekvő nő, akinek a fekete szolgáló épp virágcsokrot hoz csakis prostituált lehet. A kihívó fekete szalag a nyakában, az olcsó, foszladozó papucs, a kendő, a fekete macska. Mind egyértelmű utalások arra, hogy a modell a testét árulja. Manet sem igyekszik szépíteni a leányzó fekvését. Ez a kép az első modern akt, amelyik nem beszél mellé. Nem takarja a pikáns témát valami allegórikus blablával. Ez a nő nem Vénusz, nem Zsuzsanna vagy a Bűnbánó Magdolna. Ez egy párizsi kis olcsó kurva. Aki épp a nézőket figyeli átható tekintettel. Ráadásul ismert nő, aki gyakran látható Párizs utcáin. Hegedül, gitározik, énekel. Zenét tanít, fest, modellkedik - és nyilván a prostituált is. Hiszen itt van meztelenül.
Manet festői szuggesztivitását bizonyítja, hogy másfél évszázadon át senki nem vonta kétségbe: a modell utcalány volt. Egész kis regényt költöttek a szegény vöröshajú lány alakja köré, aki nyilván azért vállalta a meztelen modellkedést, mert amúgy is a testét árulta. Persze nyilván ivott is, mert ezt az életet másként nem lehet elviselni. És persze Manet szeretője volt - hogy is lehetett volna másként. És nyilván fiatalon halt meg.
Szép történet - csak épp egy szó sem igaz belőle.
Merthogy a modell, Victorina Meurent 83 évesen halt meg. Nem volt prostituált, és szinte bizonyos, hogy soha nem feküdt le Manet-val. A festő ugyanis szifiliszes volt, és szeretői mind koránt haltak.
Tény, hogy Victorine nem volt gazdag - apja fémműves volt, anyja kalapos. Ő pedig nagyon akart festeni. Ezért lett modell már 16 évesen. Ezzel fizetett a festőleckékért, amiket vett, és mindent megtett, hogy megtalálja a legjobb tanárokat. Manet volt az egyik mestere. Figyelte, hogyan keveri a festékeket, használja a fényt. És amikor hazament, ő is vásznat ragadott és festett. Nem is rosszul.
Tagja volt a Francia Festői Akadémiának, és hat alkalommal került be képe a Salon kiállítására. Volt, hogy a festménye Manet képével egy teremben függött, de az is megesett, hogy ő bekerült, de Manet képét elutasították. Persze volt több szeretője, köztük festők is - de Manet nem volt köztük. Mégis ő volt az, aki a legnagyobb hatást gyakorolta az életére.


Nem, nem a festészetére. Victorine sokkal konzervatívabb képeket festett. És egy másik korban, akár sikeres is lehetett volna. Manapság például nem árt egy nő karrierjének, ha levetkőzik, sőt, annál kelendőbb lesz tőle. De a 19. század prüd világa nem bocsátotta meg neki, hogy átlépte ezt a határt. Fiatal, vörös hajú, nagyszájú, szegény és nő. És Manet képei örökre megbélyegezték. A világ szemében prostituált volt. A társadalom legalja. És az ilyenek képeit nem becsülik valami sokra. Hiába festett tehetségesen, halála után képei többségét kidobták, elégették. Vagy egyszerűen csak széthordták. Ma egyetlen festményéről tudunk. Egy törékeny szépségű lányfej őrzi egyedül annak a nőnek az keze munkáját, akinek, mint írtam az arcát mindenki ismeri.
De minél többet nézem a festményeket, annál kevésbé érzem igaznak ezt a mondatot. Nehéz ugyanis egyenesen a szemébe nézni. Zavarba ejtően nyitott és határozott ez a tekintet. Ezért az ember inkább nézi a tökéletes, erős testét, a furcsa hátteret és a mellékszereplőket. De a szemét, azt inkább kerüli. Mert brutális erő van benne. Egy olyan nő arca, aki nem fél a botránytól. Szomorú, hogy ma már csak a botrány részét ismerjük, és nem látjuk mögötte a művészt. Pedig ebben a tekintetben az is benne van.