Egyenesen a közepébe

A női szeméremdomb teljesen mást jelent a férfiak és a nők számára. Egy férfi számára a a meztelen, feltárulkozó női test mindig szexuális tárgy, és képtelen másként gondolni rá, másként lefesteni. Más a helyzet, ha egy nő festi le a saját testét, és a testének ezt a bizonyos területét.

A női szeméremtest nagyon sokáig tabunak számított a női festők körében. Ám a nőket nem elsősorban az illem tartotta vissza attól, hogy pucér nőket fessenek, inkább a lehetőség hiánya.
A női festők számára az aktfestés ugyanis a múlt század húszas éveiig (!) tiltott terület volt. Hiába járhattak akkor már festőiskolába, az aktrajzoló órákra egyszerűen nem mehettek be - férfi aktot ugyebár illetlen lett volna nézniük, a női modellek pedig általában hivatásos prostituáltak voltak, akiktől a rajztanárok meg akarták óvni a női tanítványaikat.
Ha egy nő mégis akt tanulmányokat akart folytatni, (ami nélkül az ember nem tud élethű ábrázolásokat készíteni, tehát nem lehet jó festő) maradt számára a saját teste. És ezt mindenki tudta. Márpedig századokon át egyetlen nő sem akarta, saját magát meztelenül megmutatni, teljes valójában. Így ha rajzoltak is aktot (tehát saját magukat) mindig elfordulva, eltakarva ábrázolták a meztelen női testeket, legfőképp annak legintimebb részét. Hiszen azért a női szemérem akkor még erősebb volt, mint manapság.
Nem kétséges persze, hogy tükör segítségével minden egyes porcikájukat alaposan megvizsgálták amikor festeni kezdtek. Ám azt, amit ott lenn láttak, mégsem jutott eszükbe lerajzolni. Úgy vélem nem is gondoltak rá, hogy ezzel valami fontosat is mondhatnának.
Nem véletlen, hiszen ez másoknak se jutott eszébe évszázadokon át. A nők öle a vágy tárgya volt, hiszen férfiak írtak róla, festették le - ahhoz, hogy ez megváltozzon, a közgondolkodásnak kellett megváltoznia, és legfőképp be kellett következnie annak, hogy egyáltalán beszéljenek róla. Merthogy meglepő módon nem csak a festőnők, de a költőnők sem foglalkoztak a témával egészen a provokatív és megdöbbentő vagina monológokig, amikor kiderült, hogy bizony ahányan vagyunk, annyiféleképp gondolkodunk saját intim testrészeinkről, és bár erre nem kapunk sem családi, sem kulturális eligazítást, azért bizony lehetetlen anélkül élni, hogy ne vennénk tudomást erről a nagyon is fontos testrészről.
Valljuk be, a legtöbb nő testének ezen területével még ma sincsen teljesen jó barátságban. Hányan vannak, akik kis tükörrel a kezükben alaposan megvizsgálták már? Hányan vannak, akik szépnek tartják? Kedvelik az illatát? Vagy saját névvel becézik? (Noha szinte minden férfi elnevezi a hímtagját, büszke rá és szépnek tartja.)
Egyáltalán - még megfelelő nevünk sincsen rá. Punci, pina, vagina, öl, vénuszdomb... persze ezerféle szó van rá - de egy sem, amelyet pirulás nélkül ki lehetne ejteni, vagy le lehetne írni. Ez pedig alapvetően gátolja a női test elfogadását, hiszen micsoda dolog az, hogy van egy olyan testrészünk, amelyet még az orvos előtt sem tudunk megnevezni! Hogyan lehetne így elfogadni amit jelent?
Persze a női festők nem elsősorban a szavakkal küzdöttek, inkább a képi megjelenítéssel. Elsősorban azért, mert nem férfi módon látták sem a saját testüket, sem más nőkét. A női szemléletmódot pedig ki kellett alakítani megfelelő előzmények hiányában.
A változáshoz a hatvanas évek szexuális forradalmáig kellett várni. Egészen addig, míg néhány bátor nő kimondta, hogy a női test nem csak azért ilyen formás, hogy egy férfi kedvét lelje benne.
Lehet ez érzékeny, félénk, sérülékeny terület vagy büszke, élvezetet habzsoló vadállat. Megbántott és visszahúzódó - kalandkereső és férfira vágyó. Van, aki könnyen megmutatja és nincs vele gondja - van, aki még önmaga előtt se vetkőzik szívesen és nem tudja elfogadni saját nőiességének ezt a területét. Ráadásul a dolog változik, a szégyenlős kamaszévek idején azt hiszi az ember, hogy soha nem fogja tudni levetkőzni majd a gátlásait. Amikor pedig a szülés után hazamegy a kórházból, ahol egy egész orvosi team figyelte a szépen varrott gátsebét a reflektorfény alatt, azon gondolkodik, hová tűnt a szégyenérzete. Bizony, a nők lába közt rejtőző terület számtalan gondolat és kép ihlető forrása lehet. Akár akarjuk, akár nem, ez egy kitüntetett és fontos testrészünk, amely egészen más a valóságban, mint a férfiak buja és egysíkú fantáziavilágában.
Ezt a kettősséget figurázza ki Lisa Yuskavage amerikai festőnő is, aki a pornóújságot szilikonmacáit festi le - líraian finom művészeti eszközökkel. A kettősség botrányosan pornográf, mégis zavarbaejtően szép. A színek, az ecsetkezelés akár egy századeleji impresszionista festők stílusát idézik. De a póz, a modell teste egyértelműen kortárs üzenetet hordoz. Vajon ilyen lenne a tökéletes nő? Aki napközben lesüti a szemét, ha megkérdezik a véleményét, éjszaka pedig bővérű amazonná változik? Persze a festmény árucikk, akár a nő teste. Mindkettő az illúzióból él. A kép csak vászon és festék - a tökéletes nő csak szilikon és smink.
Yuskavage képei mindenesetre a legjobb amerikai múzeumok falán figyelik a változó időt, zavarba ejtve a látogatókat, akik hasonló figurákat eddig csak a pornólapok és képregényújságok oldalain láttak. Pedig ez művészet. Hiszen felzaklat és érzelmeket kelt. És ezek az igazi dolgok.

Read more

A világ eredete

Az ami a nők lába között rejtőzik mindig is eltakart, titkos, rejtegetni illő testrész volt. Még a legszabadosabb bennszülött törzsek is eltakarják, hát még a szabályok közé zárt Európa. Pedig abból, hogy mennyi női aktkép készült pontosan kiderül, a meztelenkedés nagyon is izgatja a festők és a nézők fantáziáját egyaránt. Azt a testrészt azonban, amely a leginkább érdekelné a nézőket, valójában csak ritkán láthatjuk a képeken, szobrokon. A legtöbbször éppen odahull egy selyemkendő, egy virág, egy kéz. És ahol szabadon lehet nézelődni, ott se sok a látnivaló. Nem csoda, hiszen egy illedelmesen összezárt lábú nő még pucéron is könnyen eltakarja nemi szerve nagy részét. Ami mégis látható, nem más, csak egy kicsi, általában csupasz háromszög, maga a szeméremdomb, ám ez messze van a teljes valóságtól.
Évszázadokon át a női aktokon összezárt lábú, szőrtelen, szinte légies aktok szerepeltek. Nem csoda, hogy amikor Courbet elkészítette saját teljesen élethű változatát, óriási botrányt kavart. Nem csak azért, mert egy olyan testrészt választott témájául, amiről beszélni sem illett, és tisztességes asszony nem is látott, sőt a férje sem, mert sötétben, hálóingben, a takaró alatt szerelmeskedett az urával. De ráadásul ez a kép anatómiailag megdöbbentően pontos és hát... hihetetlenül szőrös. No, nem mintha évszázadokon át minden egyes aktmodell teljes szőrtelenítésnek vetette volna alá magát, inkább arról van szó, hogy a festők ezt a durva részletet nemes egyszerűséggel lehagyták a vászonról, hogy elkerüljék a túlzottan szexuális hatást.
Courbet képe annyira forradalmian új volt, hogy amikor először kiállították (persze függöny mögé rejtve) a legtöbben nem is tudták, hogy mit ábrázol. Egy női látogató pedig amikor elárulta neki a teremőr, hogy éppen mit néz, a legendák szerint szabályszerűen elájult.
Valljuk be, a kép nem is épp múzeumok falára készült, ám csak a véletlenen múlt, hogy nem a Szépművészeti Múzeum egyik termében díszeleg. Eredetileg egy magas rangú török-egyiptomi diplomata megrendelésére készítette el Courbet 1866-ban egy erotikus magángyűjtemény számára.
A diplomata anyagi csőd miatt aztán túladott rajta, és ekkor került Magyarországra, méghozzá báró Hatvany Ferenc tulajdonába. Az ő fürdőszobáját díszítette a második világháborús bombázásokig, amikor is banki letétbe került. Amikor Hatvany 1947-ben elhagyta az országot egyedül egy képet vihetett magával, és csak olyat, aminek nincs komoly kereskedelmi értéke. Ő - nagyon jó érzékkel - ezt választotta. 1955-ben bocsátotta árverésre Párizsban, és mondani sem kell, az árából megalapozta új életét. Az új tulajdonos (egy neves freudista filozófus) halála után került a Musée d'Orsay tulajdonába, ahol ma is látható.
A képeslapeladási statisztikák szerint ez a múzeum második legtöbbször reprodukált képe...

Read more

Aragóniai Beatrix

Századokon át szinte minden kép mögött ott állt a megrendelő, aki nem csak pénzzel, de gyakran határozott koncepcióval is rendelkezett. Ezek az ízlésformálók persze általában férfiak voltak: királyok, nemesek, gazdag patrónusok. De néha-néha egy-egy nő is akadt köztük.

Beatrix lehet, hogy a leghíresebb magyar királyné - de nem a legnépszerűbb. A magyar nemesség és a történetírók soha nem bocsátották meg neki, hogy nem ajándékozta meg örökössel igazságos Mátyás királyunkat, léha olasz művészeket hívott udvarába és Corvin Jánost, Mátyás törvénytelen fiát nem engedte trónra lépni, mert ő maga akart uralkodni a magyarok felett. Pedig valójában sokkal több joga volt az uralkodásra, mint férje fattyának, csak valahogy mindig rossz lóra tett a politikai játszmák terén. Márpedig mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják.
Amikor a nápolyi királylány magyar földre lépett, kora egyik legjobb partijának számított. 16 éves kora óta önálló udvart vezetett, ami már akkor írók, költők, zenészek tucatjait látta vendégül. Ő maga nemcsak kivételesen szép volt, de egyenesen százada legbölcsebb asszonyának tartották. Műveltségét, ékesszólását számtalan versben megénekelték, kezéért pedig tucatnyi herceg vetélkedett. Mátyás szerencsésnek mondhatta magát, amikor sikerült megnyernie a kezét.
Persze Mátyást nem az egetrengető szerelem vezérelte - azt akarta, amit a többi kérő: a világszép menyasszony fényűző udvarát és pártfogoltjait, hogy ezek emeljék majd az ő nemzetközi ázsióját is.
Beatrix pedig azt tette, amit kellett: magával hozta a könyvtárát, zenészeit, íróit, szokásait, luxustárgyait, kőfaragóit és mindenkit, akit csak meg tudott nyerni magának. Mátyás pedig boldogan olvasztotta be mindezt saját udvartartásába. Felesége emblémái (az aragóniai gyémánthegy) mellé sajátokat talált ki, mint a kút, sárkány, homokóra, méhkas, hordó és ezekkel díszítette környezetét. És bár az udvar esztelen pénzköltésnek tartotta, hogy Beatrix költőknek, kőfaragóknak,ötvösöknek ad pénzt - azt már senki nem emeli ki, hogy Mátyás ebben nagyon is támogatta felesége törekvéseit, szabad kezet adott neki, sőt élvezte ennek áldásos hatásait. Mert hogy ezekben a körökben is van, amit pénzzel nem lehet megvásárolni.
A legjobb művészek bármely királyi-hercegi udvarban szívesen látott vendégek voltak. Oda mentek, ahol jobban érezték magukat. A legszebb kódexeket pedig nem lehetett pénzért megvenni - azt ajándékba adták annak, aki megérdemelte. Beatrix szépsége és hírneve elég vonzó volt - egy nagyobb kódexszállítmányt kifejezetten ajándékba kapott és adott Mátyásnak rögtön. Pietro Bono, a kor leghíresebb lanténekese is csak azért jött el Magyarországra, mert Beatrix bájával elintézte a ferrarai királynál, hogy az egy év szabadságot adjon neki.
Ezek óriási kulturális és művészeti eredmények - mégse sokat hallunk róluk. A történetírók azonban sokkal inkább szeretnek arra emlékezni, hogy az özvegy királynő Mátyás halála után is trónon akart maradni, erősen támadva Corvin Jánost, és hozzáment II. Ulászlóhoz, a másik trónkövetelőhöz, hogy hatalmon maradjon. Ám terve kudarcot vallott, Beatrixot csúnyán rászedték. Az esküvőn Bakócz Tamás szándékosan formai hibát vétett a latin szövegben, így az esküvő érvénytelen lett, ám ezt csak két évvel később vágták a királynő szemébe, akin ezután egész Európa nevetett. Beatrix még 24 évig élt Magyarországon, eközben felépítette az esztergomi érseki palotát, ahol hatalmas udvart tartott fenn. Ekkor készülhettek azok a reneszánsz freskók, amikből mára csak a négy erény képe maradt eredeti helyén az utókorra és amelyeket talán a kor leghíresebb festője, Boticelli készített.
Hogy miért olvashatunk róla mégis csupa rosszat? Hát mert Bonfini történetein nőttünk fel, aki személyes okok miatt orrolt meg a királynőre. Ugyanis ő először Beatrix udvarával együtt érkezett Magyarországra, ám csúnyán összevesztek és Beatrix hazazavarta a történetírót. Bonfini később Mátyás kérésére jött vissza, aki kifejezetten felesége orra alá akart ezzel borsot törni. Bonfini pedig örömmel szidta a királynőt, aki akkor már meddősége miatt amúgy is kegyvesztett volt.

Read more

Berthe Morisot

Az impresszionistákat a század elején még női művészetirányzatnak csúfolták. Érzelgős, esetlen, befejezetlen. A legjobban a csoport női tagját támadták. Még akkor is, ha azon a bizonyos botrányos első kiállításon épp az ő képei keltek el a legjobb áron. Igen, bármilyen meglepő, az első impresszionisták között egy női is volt. Az elfeledett Berthe Morisot.

Berthe Morisot, ez a jó házból való úrilány szokatlan nézeteket vallott: festeni akart, nem férjhez menni. Ráadásul nem bájos csendéleteket vitt vászonra, inkább kora legbotrányosabb festői irányzatához csatlakozott: impresszionista lett. Furcsa művészi-szerelmi kapcsolat fűzte Manet-hoz, végül mégis a festő öccséhez ment feleségül. Ünnepelt művésznő volt, a társaságok középpontja, híres szépség - mégis kései anyasága jelentette számára az igazi boldogságot.
Berthe Morisot karrierje egy ártatlan ajándékkal kezdődött: 16 éves volt, amikor anyjának különös ötlete támadt: három lánya rajzoljon valami szépet, és az legyen édesapjuk névnapi ajándéka. A gondos mama semmit nem bízott a véletlenre, lányait rajztanárhoz vitte, aki hamar rájött, hogy a legkisebb Morisot-lány kezeiben igazi kincs rejlik, amit nem szabad elfecsérelni. „Felfogták, hogy mit jelent ez? – írta a büszke szülőknek értékelésében - Az önök köreiben ez forradalmi tett. Mondhatnám katasztrofális!” Hiszen a XIX. század végén a nők nem lehettek művészek, és bár a jó házból való úrilányoknak illett ismerni a zene és a rajzolás alapvető fortélyait, mindez csak az unalmat űzhette el életükből. Szerencsére nem sikerült elriasztani a szülőket attól, hogy tovább képeztessék lányukat, ám Berthe megfelelő taníttatása nem volt egyszerű feladat.
A hivatalos művészeti iskolákba ekkoriban még nem fogadtak női hallgatókat, elsősorban azért, nehogy az aktmodellek festése sértse a finom kisasszonyok kényes ízlését. Számukra a tanulás egyetlen módja az volt, ha régi mestereket másoltak, így hát Berthe sok időt töltött a Louvre termeiben, hogy Veronese és Rubens képeit másolja. Itt találkozott azzal az emberrel is, aki művészetét és magánéletét is sokáig meghatározta: Édouard Manet-val.
Manet számára így harangozták be a fiatal lányt: fantasztikusan tehetséges, és kivételesen szép, de komoly baj van csak vele – halálosan fél a házasságtól. Manet ezek után égett a vágytól, hogy megismerkedhessen vele, és hamarosan igen jó barátságot kötöttek. Ez a kapcsolat mindkettő számára fontos volt, és a látszattal ellentétben Berthe művészete gyakorolt nagyobb hatást Manet képeire.
Berthe ugyanis akkor már régóta próbálkozott a szabadtéri festéssel is, és ő vette rá festőtársát, hogy menjen vele a szabadba. Manet kifejezetten Berthe hatására fordult a plen air festészet felé és lett a színkezelése impresszionista.
Kettejük kapcsolata intenzív és titokzatos volt. A legtöbbet a festmények árulnak el róla, merthogy Manet több alkalommal is lefestette a fekete hajú, izgalmasan szép nőt.
Hogy mit éreztek egymás iránt, ma már lehetetlen kideríteni. Azt biztos, hogy barátok voltak és ez nem csoda, hiszen egyforma háttérrel rendelkeztek. Ne feledjük, az impresszionisták nagy része az éhező, alacsony sorból származó művészek közül került ki, akik szatócsok és kézművesek gyermekei voltak, ráadásul egy felső-középosztálybeli hölgy nem csatlakozhatott a fiatal bohém társasághoz. Manet és Morisot azonban ugyanabba a társadalmi rétegbe tartoztak, hasonló iskolázottsággal rendelkeztek, és gyermekkoruktól fogva nevelték mindkettőt a művészet szeretetére és a szép dolgok tiszteletére. Kapcsolatuk akkor vált szorosabbá, amikor Manet, akit teljesen elbűvöl Berthe szemeinek izgalmas szépsége, megkérte a lányt, hogy legyen az Erkély című festményének egyik modellje. Berthe modern lány, ám egy korabeli hajadon mégsem rendelkezhet szabadon idejével - édesanyja mindig elkísérte lányát az ülésekre. A mama jelenléte nem zavaró: a két művész sokat beszélgetett, és egyre szorosabb barátságot kötött. A kép igazi bók Berthe végzetes szépsége előtt, és nagy sikert arat, bár apró csalás van rajta: a szikrázóan zöld szemeiről híres lány a képen égőfekete szemekkel néz ki az erkélyről, ami démonikus bájjal ruházza fel. Hogy pontosan milyen kapcsolat volt a fiatal lány és a sikeres festő között, ma már nem lehet kideríteni. Nem lehetetlen, hogy a zavarba ejtően szép, fiatal hajadon elbűvölte a festőóriás szívét, de kapcsolatuknak komoly gátja volt: Manet ekkor már nős ember volt. Hogy mi történt közöttük örök rejtély marad, hiszen különös módon Morisot naplójából feltűnően hiányoznak a megismerkedésük körüli időszakra vonatkozó fejezetek. Lehetséges, hogy családi tapintat mozgatta a titokzatos kezet, amely eltávolította a gyanús oldalakat, hiszen Berthe végül hozzáment Manet öccséhez, akivel nagyon boldogan éltek együtt. Később valószínűleg Berthe is csak ifjonti fellángolásnak tarthatta első szerelmét, ami az évek során szoros barátsággá és pezsdítő művészi kapcsolattá csendesedett. Mert a vonzalom lassan, de biztosan irányt váltott. Berthe, aki korábban elképzelni sem tudta, hogy férjhez menjen, annyira rettegett a kötöttségektől, egyre többet ült Manet műtermében, és egyre merészebben flörtölt a festő testérével. Ekkor született meg Manet egyik legszebb képe Berthe Morisotról, aki egy csokor violát tart kezében. Sápadt arcán finom mosoly, szemeiben a szerelem szenvedélye lobog, gesztenyeszínű haja meglágyítja keményen metszett arcvonásait. Ez a kép lett a festő nászajándéka is.
Közben Berthe karrierje rendületlenül haladt előre. Az 1872-es Szalon kiállítására beküldte Bölcső című képét, amelyen húga Edma és annak második lánya, Blanche látható. Az anya fekete ruhája merész kontrasztot alkot a bölcső fátyolszerűen áttetsző fehér baldachinjával, amely a békésen alvó csecsemőt takarja. A harmadik szín a fehér muszlinon megcsillanó kékes fény, amely meghitt, lágy derengéssel vonja be a szobát. Berthe merészen keverte a színeket, egyre nagyobbak és elnagyoltabbak lettek ecsetvonásai. Kirekesztett minden részletet és csak a kép legfontosabb motívumára koncentrált: az anyára, aki alvó gyermeke álmát őrzi. Közben egyre többet találkozott az avantgarde festők képeivel. Bár gyűléseiken nem vett részt, de Manet otthonában gyakran találkozott velük, azokon a híres csütörtök estéken, ahol a zongoradarabok lejátszása után élénk beszélgetéseket folytattak a művészetről. A vidéken élő Edma irigykedett is nővérére: „A te életed olyan elbűvölő! Eltölteni egy délutánt azzal, hogy az ember Degas-val beszélget, majd együtt nevetgél Manet-val, végül kicsit elfilozofálgat Mallarmé-val” – mindez igazán megigéz engem, különösen mivel olyan távol vagyok tőle.”
Egyre több és több a forradalmian újító festmény, és egyre többen nem kerültek be a hivatalos Szalonba, és a fiatal festőgeneráció sehol nem tudta bemutatni képeit. Ekkor lépett színre a bátor műkereskedő Paul Durand-Ruel, aki összebarátkozott a fiatal művészekkel, és segített megszervezni saját kiállításukat, ahol se zsűri, se díjak nincsenek – csak lehetőség a közönség elérésére. Manet tanácsa ellenére Morisot csatlakozott a társasághoz, így lett Monet, Pissarro, Degas, Renoir és Sisley mellett a társaság egyetlen női kiállítója. Ezzel a bátor tettel ő lett az első nő, aki nyíltan dacolt az akadémikus művészettel, és lelki közösségüket azzal is kihangsúlyozta, hogy ezután soha többé nem állított ki a hivatalos művészeti Szalonban, noha korábban nagy sikerrel szerepelt itt is. A botrányos 1874-es kiállítást egy hónap alatt háromezer ember látogatta meg. Bár a kritikák 60%-a dicsérő volt, a negatív hangúak sokkal nagyobb port kavartak. Louis Leroy-é volt a legmaróbb, aki Monet Impresszió, a felkelő nap című képe alapján a csoportot impresszionistáknak nevezte. Magát a képet pedig úgy írta le, mint ami „kevésbé befejezett, mint a legrondább tapéta.” Rosszindulata másik áldozata Morisot volt, akinek Bölcső című képét tűzte tollhegyére. „A fiatal hölgy nem érdeklődik finom részletek iránt. Amikor kézbe veszi az ecsetet, éppen annyi ecsetvonást mázol le, mint ahány ujja van. És szerinte már kész is a képe.”
A kiállítás bezárása után Berthe édesanyjával Fécampba utazott vakációzni. A Manet család is a közelben nyaralt, és a fiatal Eugéne olyan hevesen udvarolt Morisotnak, hogy végül elérte a célját: Berthe igent mondott. Mivel édesapja januárban halt meg, és még nem telt le a gyászév, csak csöndes esküvőt tartottak, minimális ünnepléssel, vendégek nélkül. Bár feleség lett, a 33 éves Berthe ragaszkodott a művészethez. „A férfiak azt gondolják, hogy teljesen betölthetik egy nő életét” - írta alig egy évvel korábban húgának – „de szerintem mindegy, milyen mély vonzalmat érez egy nő a férje iránt, attól még nem könnyebb elhagynia korábbi munkáját.” Szerencsére Eugéne nem akarta, hogy abbahagyja a festést, és nem akarta korlátozni Berthe életét. Mivel 1874-es kiállítás nem hozott profitot, az anyagi gondokkal küszködő Renoir, Monet és Sisley elhatározták, hogy kiárusítják műveiket. Morisot számára nem volt ilyen fontos a pénz, ám szolidaritásból ő is barátai mellé állt – és meglepetésére képeit jobb áron vitték el, mint az övéket. A korabeli kritikusok szerint az impresszionizmus igazi női művészet, annak minden negatív felhangjával egyetemben. Az impresszionisták érzéki személyessége, kompozíciójuk esetlegessége, képeik befejezetlensége az elemzők megítélése szerint a női nemre jellemző gyengeségek. Berthe munkáit pedig neme tipikus megnyilvánulásának tartották, hiszen ezek a befejezetlenség látszatát keltik: „Miért van az, hogy e tehetség nem veszi a fáradtságot arra, hogy befejezze festményeit?” kérdi egy újságíró Berthe Morisot képei kapcsán „Mert nő, és ennél fogva szeszélyes. Sajnos olyan ő, mint Éva, aki beleharapott az almába, majd gyorsan továbbadta azt.” Berthe már 37 éves, amikor furcsa változásokat vesz észre testében: bár azt hitte, hogy már túl van ezen a koron, felfedezi, hogy terhes. Az első érzése a rémület: egy kisbaba majd akadályozni fogja művészi karrierjét. De hamarosan kiderül, hogy éppen lánya teljesíti majd ki igazán. Az apró Julie mindenkit elbűvöl, és boldog, elégedett anyává varázsolja az ünnepelt művésznőt, aki mindent alárendel az anyaságnak. Még festészete is megváltozik: mivel Julie gyors növekedésének, tűnő mozdulatainak, mosolyának megragadásához lassúnak bizonyul az olajfestés, gyorsabb anyagot választ, és ezután szinte kizárólag akvarelleket készít. Ehhez elég egy darab papír, egy kicsiny doboz festék, és már is készen az emlék. Akár egy családi fotóalbumot nézegetve végigkövethetjük lánya növekedését. Julie a nizzai strandon homokozik, Julie babázik, Julie olvas, Julie hegedül, Julie egy csónakban ül, vagy éppen rajzol. Julie minden életkorban és minden hangulatban megfestve.
Képei egyre nagyobb sikert aratnak, amit 1892-ben önálló kiállítása koronázhatna meg, ha nem vetülne szomorú árnyék az ünnepségre: a hűséges férj, Eugene már nem érhette meg felesége dicsőséget. A bátor és büszke Berthe, aki élete során végigutazta Európa nagyvárosait, otthon ülő szomorú özvegy lett, aki alig járt el otthonról. A sors azonban még megadta neki a művészi elismerés legmagasabb fokát: megérte, hogy egyik képét elhelyezték a Luxembourg Palotába. Barátja, Mallammé tanácsára az École des Beaux-Arts igazgatója megvette Morisot Fiatal nő bál előtt című képét, amelyet az impresszionisták 1880-as kiállításán lehetett először látni. Mindent elért, amit csak művészként valaha is kívánt. 1895 március 2-án, miután Julie-t kikúrálta a náthából, Berthe tüdőgyulladással ágynak esett. Lázas gondolatai is csak lánya körül forogtak, akinek még megírta utolsó levelét: „Kicsi Julie-m. Ahogy meghalok, azt érzem, mennyire szeretlek. Akkor is szeretni foglak, ha már meghaltam. Kérlek, ne sírj! A vég elkerülhetetlen. Reméltem, hogy addig élek, míg férjhez mész … Dolgozz és légy jó, ahogy mindig is az voltál. Soha nem okoztál nekem szomorúságot. Szép vagy és gazdag – használd jól fel ezeket az adottságokat.” Ám legfőbb anyai vágya nem teljesült: soha nem látta lányát menyasszonyi ruhában. Halála után barátai szervezték meg emlék-kiállítását: Mallarmé, Monet és Degas. A költő Paul Valéry, aki később elvette egyik unokahúgát így írt róla: „Különleges képessége volt hozzá, hogy átélje képeit és lefesse életét. … Munkáinak egésze egy nő naplója, aki színeket és vonalakat használ ahhoz, hogy kifejezze magát.” Talán ezért kiadatlan még máig naplója – nincs rá szükség. Ami fontos volt, azt képei szavak nélkül is elmesélik nekünk.

Read more

Frida Kahlo

Frida Kahlo olyan témákat festett meg, amelyeket tapasztalat híján korábban egyetlen férfi festő sem tudott ábrázolni. Nem csoda, hogy a szülés, a vetélés, a havi vérzés brutális képei sokkolták nézőit. „Három gyermeket vesztettem el. A festés kárpótol értük.” - mondta.

Frida Kahlo azon kevés nők közé tartozik, akiket a művészetben járatlan közönség is ismer. Persze nem botrányos képei miatt, inkább a 2003-as filmnek köszönhetően, amelyben Salma Hayek hihetetlen pontossággal keltette életre alakját. Valljuk be, Frida jó alak a mítosztermemtésre. Könnyen felismerhető összenőtt szemöldökéről, mexikói népviseletéről, és jellegzetes stílusú képeiről, ahol a naivitás, a miszticizmussal karöltve jár.
Azon szerencsés nők közé tartozott, akinek férje semmilyen akadályt nem gördített karrierje elé, sőt minden eszközzel segítette felesége sikereit. Ehhez persze nem csak egy nagy szerelem kellett, de két nagyszerű és szabad lélek találkozása is. „Mintha egy elefánt és egy galamb kelne egybe!” - kiáltott fel Frida Kahlo édesanyja, amikor meglátta a jegyespárt. A hatalmas termetű 42 éves Diego Riverában valóban volt némi elefántszerű, de az anya tévedett. A 22 éves menyasszonyban igencsak kevés volt a galamb szelíd lényéből. Az apa jobban ismerte a lányát, mert amikor odavezette a vőlegényhez, csak ennyit súgott az ifjú férj fülébe. „Vigyázz vele, mert maga az ördög!” Két ember nem különbözhetett jobban mint ők, és nem csak külsejükben. Riverát már életében kikiáltották Mexikó legnagyobb művészének. A mindig jó kedélyű, jó mesélő férfi imádta a közönséget. Hatalmas történelmi falképeinek festése közben jóízű történetekkel szórakoztatta csodálóit, és nagy kanállal falta a nőket.
Vele ellentétben a csöndesen határozott Frida Kahlonak egyetlen témája volt: saját maga. Százával festette kicsiny önarcképeit, amelyeken saját testi szenvedéseit örökítette meg. „Frida, te halni születtél” - mondták róla barátai. És valóban sok testi szenvedés jutott ki a fiatal lánynak. Hét évesen majdnem belehalt a gyerekbénulásba. A betegség következményeként jobb lába elkorcsosult, bicegve járt és komoly fájdalmai voltak. De az igazi kínokat csak 18 éves korában bekövetkezett villamosbalesete után ismerte meg. Egy sín átszúrta a testét, átszúrta a hüvelyét és összeroncsolta a gerincét. Hónapokig csak feküdni tudott, kétséges volt, hogy életben marad-e és az is, megtanulhat-e újra járni. A fájdalom és várakozás óráit elütve kezdett festeni. Egy tükröt szereltetett az ágya fölé, ebben figyelte magát, és rajzolt, rajzolt órákon, heteken át. Soha nem gyógyult meg teljesen. A fájdalom egész életén át hűséges társa volt.
Kahlo egész életében azt állította, hogy csak unaloműzőként fest, amikor éppen ihlete van. Mert számára nem a festés a legfontosabb, hanem a férje, akinek gyereket akar szülni. De nem kell hinnünk neki - már kisiskolásként tehetséges művész volt, aki szeretett ugyan elrejtőzni a naiv műkedvelő bájos álcája mögött, de azért tisztában volt vele, hogy kihez ment hozzá, és azzal is, hogy férjével együtt szabad belépést nyert az egész modern művészeti világba.
Diego Rivera ráadásul nagyszerű társ volt - egy pillanatig nem gördített akadályt felesége művészete elé, és nagyra becsülte annak képeit. Barátainak gyakran mondta, hogy neje jobb festő, mint ő. De hát Kahlo ugyanezt gondolta férjéről. Soha nem versengtek egymással. Egymás művészetét végtelenül tisztelték, de a házastársi hűséget egyikük sem tartotta sokra. Rivera gyakran lefeküdt a modelljeivel – és Fridának is sok kalandja volt. Férfiak és nők vegyesen. A botrány mégis a szabad szexualitás értelmezésén robbant ki közöttük. Amikor Frida megtudta, hogy férje lefeküdt a nővérével, hatalmas botrányt rendezett, és Amerikába futott bánata elől. A műkereskedők, a kritikusok és a közönség imádta a festményeit. Sikeres, gazdag nő lett – aki azonban nem tudta elfelejteni az ő nagy elefántját. Bár hivatalosan is elváltak, nem érezték teljesnek az életüket egymás nélkül. Így amikor két évvel később Diego megkérte volt neje kezét, ő azonnal igent mondott. Ám a házasságkötés előtt komoly feltételeket szabott. Ragaszkodott az anyagi függetlenségéhez, és ahhoz, hogy soha többé ne legyen köztük szexuális kapcsolat. Rivera mindenbe beleegyezett. Kapcsolatuk ezáltal új alapokra helyeződött. Frida önbizalomra, anyagi és szexuális függetlenségre tett szert, ráadásul befutott művész lett. Negyedszázados házasságuk alatt, mély és bensőséges kapcsolatuk volt. Kölcsönös függésük tartotta fenn a függetlenségüket, amelyre szükségük volt művészetükhöz. Amikor Frida 1954-ben meghalt, a férje a szemtanúk szerint néhány óra alatt évtizedeket öregedett. Csúnya, sápadt, jellegtelen férfi lett a korábbi szívtipró. Azt mondják, a démoni Frida magával vitte az ő lelkét is.
Ma már Kahlo sokkal híresebb, és képei többet érnek, mint férje alkotásai. Rivera monumentális politikai alkotásai fölött eljárt az idő. Frida szívhez szóló képei azonban aktuálisabbak, mint valaha.

Read more

Camille Claudel

Camille Claudel élete tipikus női művészsors - a nőé, aki számára fontosabb a szerelem, mint a saját karrierje. Mindent feláldoz, de hiába. Végül mindent elveszít, még a neve se marad fenn...

Amikor első szobrait 19 évesen kiállította, a kritikusok csak fanyalogtak: jó szobrász, mondták, csak túl erősen érződik rajta tanára, Auguste Rodin hatása. Pedig Camille Claudel ekkor még nem is látta a híres mester munkáit. Éppen ez a kijelentés tette kíváncsivá, ki lehet az, akivel ennyire egyformán látják a világot.

Amikor először személyesen találkoztak, szikrázott körülöttük a levegő. A fiatal lányt nemcsak Rodin szobrai bűvölték el, de a sármos férfi is. A híres szobrászt is levette a lábáról a gyönyörű és tehetséges lány, aki úgy adta oda magát Rodinnak, hogy cserébe semmit nem kért tőle. Se házasságot, se közös életet, se gyerekeket. Beleegyezett abba, hogy a műteremben lakjon, és ingyen robotolt naphosszat a férfinak – akit közben egy másik nő várt otthon. De Camille boldog volt. Nem csak szerelmére, de mesterére is ráakadt, hiszen nőként ez volt egyetlen lehetősége a tanulásra. A művészeti akadémiák ugyanis a XIX. század végén nem engedtek be soraikba hölgyhallgatókat. Nem tartották illőnek, hogy fiatal lányok aktokat rajzoljanak, modellezzenek. A női művészhallgatók így magántanároknál leshették csak el a szakma fortélyait.
A tehetséges Camille hamarosan Rodin első számú segédje lett. Mivel szobrászati stílusuk megtévesztésig hasonló volt, sok nagy kompozíció mellékalakjait a lány mintázta meg. Camille-ban minden megvolt, amit csak egy férfi kívánhatott. Szépség, tehetség, ész és bátorság. Ám Rodinnak mindez kevés volt. Számára egyszerűen kevés volt egyetlen nő, bármilyen csodálatos asszony is volt. Pedig Camille mindent feláldozott érte: családja kitagadta, amikor rádöbbentek, hogy lányukat nem csak szakmai, de szexuális kapcsolat is fűzi mesteréhez. Óriási botrány kavart az is, amikor a fiatal lány terhes lett, és leányanyaként hozta világra halott gyermekét. Rodin nem akarta elveszíteni a zokogó lányt, ezért mindent megígért neki: házasságot, boldogságot, közös jövőt. De hazudott. Alig egy hét múlva Camille rajtakapta, amint egy modelljével hentereg. De a szerelem ekkor még erősebb volt. Az sem vette el a fiatal szobrásznő kedvét a közös munkától, hogy mindenki Rodin utánzójának tartotta, hiszen leginkább az ő munkáinak elkészítésében segédkezett. Hogy pontosan mennyit és miket csinált soha nem fogjuk megtudni, hiszen stílusa az együtt töltött évek alatt még hasonlóbb lett mesteréhez.
Azt biztos, hogy az az évtized, amelyet együtt töltöttek Rodin életének legtermékenyebb és legsikeresebb korszaka volt. Claudel-nek azonban nem volt sikere a műkereskedőknél. Valcer című szobra óriási botrányt keltett, nem csak mert mezítelen alakok táncolnak rajta, de azért is, mert azok szemérmetlenül összesimulnak. Mindezt egy férfiszobrásztól elfogadták – egy házasságon kívül élő, ezért erkölcstelen nőtől nem semmiképpen.
Tíz évnyi közös munka és szerelem után Rodin ráunt szerelmére, és egyszerűen kidobta. Camille, aki egész életében a zseniális ám kegyetlen férfit csodálta, belebolondult elvesztésébe. Tombolva beszélt Rodinról, azzal vádolta, hogy ellopta az ötleteit, és azóta is kémked utána. Bezárkózott kis lakásába, és csak macskákat engedett be magához. Amikor értesítették családját, anyja megszerezte a hivatalos gyámságot a lánya felett, és elmegyógyintézetbe záratta. Harminc éven át tartották rács mögött, halála napjáig nem engedték szabadon. Erre jó indokot volt üldözési mániája mellett korábbi erkölcstelen élete is. Rodin sem érdeklődött utána. Boldogan és sikeresen élt, megfeledkezve volt szeretőjéről és segédjéről. De Camille soha nem tudta lerázni magáról Rodin árnyékát. A róla szóló könyvekben mindig Rodinhoz hasonlítják, munkáinak nagy részét nem is ismerjük, mert Rodinnak dolgozott, és legutóbbi három kiállítása közül kettőt a Rodin Múzeumban tartottak.

Read more

Terhes vagy várandós?

A gyermekét hasában hordó nő évszázadokon át csakis Mária alakjában jelenhetett meg a festészetben. A hagyomány szerint az óriási has szinte eltűnik a ruharedők között, Mária arcán pedig átszellemült boldogság van. Nem véletlen, hiszen hasában a gyermek Jézust hordja.

De hol vannak azok a nők, akiknek a hasában egy eleven kisbaba rugdos, okoz hányingert, gyomorégést, aranyeret, terhességi csíkot, visszereket és még ezernyi más kellemetlenséget? Hiába keressük a múzeumban ezeket a képeket. Az anyaság kellemetlen részéről aligha találunk művészi ábrázolást. Márpedig a várandósság nem mindig boldog állapot - és a nők éppolyan változatosan élik meg életük ezen szakaszát, mint minden mást. Van, aki örül neki, és valóban könnyedén viseli. Van aki örül ugyan neki, de rettenetesen sokat szenved miatta. És van, aki számára lelkileg és fizikailag is valóban teher ez a kilenc hónap. Sokfélék vagyunk, sokféle háttérrel, tapasztalattal - miért kellene egyforma Madonnai mosollyal végigmennünk ezen a hormonális hullámvasúton, ami nem csak az ember egész életét, de bizony a testét is alaposan megváltoztatja?
Manapság teljesen természetes számunkra, hogy várandós modellek, színésznők meztelenül pózolnak a kamera előtt, és címlapra kerülnek ezzel. De alig 40 éve Alice Neel képe a nagy hasú, meztelen Margaret Evansról óriási botrányt kavart, hiszen a terhes nő teste korábban tabu volt, amelyet ilyen szexuális kontextusban korábban senki nem ábrázolt. A 33 éves modell, Margaret Evans ráadásul ikrekkel volt várandós és az utolsó heteket nyűtte - látszik is rajta a fáradtság, kimerültség, hogy nehezen tud már ülni is. A mellei megereszkedtek, a mellbimbói nagyobbak lettek és sötétek, testén jól kirajzolósnak az erek. Alice Neel provokatívan valóságos nőt választott modelljéül, aki nagyon is távol áll attól a megszentelt Szűz Mária imidzstől, amely korábban a várandós nők alakját körbelengte.
Nem meglepő, hogy a kép óriási botrányt kavart. Sok férfi úgy érezte, a festő a természet utolsó titkát vette el tőlük. Nem akarták látni, ami pedig már korábban is ott volt az orruk előtt - magát a hús-vér nőt. A vakságuk nagyon is meglepő, hiszen a fogamzásgátlás elterjedése előtt az egészséges nők szinte folyamatosan kisbabát vártak. Provokatív szexuális kontextust emlegettek, ami még nagyobb butaság, hiszen az a tény, hogy egy nőn nincsen ruha még nem feltétlen teszi őt a vágy kiszolgáltatott tárgyává.
Igen, ezen a nőn nincsen ruha. És igen, a teste korántsem tökéletes. De a kép brutális részletessége ellenére egyáltalán nem taszító. Nagyon is szép. Akkor is, ha a részletek nem tökéletesek. Szuggesztív tekintetében nagyon is jól látszik, hogy fáradtság, kellemetlenség mit se számít. A tény, hogy új élet formálódik benne olyan földöntúli fénnyel vonja be az arcát, amit hiba lenne vallásos töltettel leegyszerüsíteni.
Számomra ez a kép nagyon is valóságos. Épp olyan, mint az élet. Nem fekete és fehér. Mint ahogyan a terhes nő se mindig boldog vagy boldogtalan. Keveredik benne az aggodalom a saját élete miatt, a szorongás baba egészsége miatt és a félelem a szülés fájdalmától. És mindez tökéletesen elfér az öröm és az extázis miatt, ami az ember az új élet formálódása miatt érez, és hogy attól még, mert a teste változik, még iganis lehet szép. Sőt, a szerető férj szemében ekkor lesz az igazán.

Read more

Isten ad életet - vagy a nők?

Számomra a festészet egyik legnagyobb ellentmondása, hogy bár az anya alakja a leggyakoribb festészeti témák egyike, a szülés művészeti bemutatására sokáig nem került sor. Persze ez nem meglepő - hiszen férfiaknak mindig is tilos volt jelen lenniük.

"Isten ad életet" - olvashatjuk Monica Sjoo képén az eretnek feliratot. Mert bár a mondat igazságát senki nem vitatja, maga a kép olyan jelenetet ábrázol, amelyet előtte a nyugati festészetben senki nem látott. Egy szülő nőt, aki éppen életet ad. Állva. És nemcsak a nemi szerve látszik, de az is, hogyan bújik ki belőle a gyerek. A kép minden részlete minden naturális, igazi - kivéve az anya arca. Egyfajta örökkévaló, isteni van benne, olyan, mint a jin és jan, vagy az árnyékba borult félhold. Mögötte a bolygók, alatta a föld. És az anya valóban istenné magasztosul - ő az, aki életet ad.
A festőnőt saját fiának születése inspirálta a kép elkészítésére, aki 1961-ben otthon született a gyengéd szülés leboyeri elvei szerint. A festőnő azt állította ez az élmény olyan erőt adott ez számára, amitől szinte istennőnek érezte magát. A kép azóta is folyamatosan botrányokat kelt, vádolták már közszeméremsértéssel és istenkáromlással is. Számomra csodálatos műalkotás. És tökéletes példája annak, hogy igenis vannak női témák, és ebben semmi rossz nincs. És persze azt is példázza, hogy mennyire eretnek a gondolat is, hogy egy nő eltérhet a klasszikus festészeti kánontól és női módon közelíthet egy témához.
Az újszülöttek világrajötte ugyanis évezredeken át zárt ajtók mögött zajlott, és a szobában (kunyhóban) nem volt helye férfinak, legyen az bármilyen kíváncsi festő. Így a férfi festők témái közül személyes tapasztalat híján kiesett a születés maga. Az anyaság a férfiak számára Szűz Mária magasztos alakjában testesült meg, aki lesütött szemét a pocakjára teszi, majd kezében tartja az újszülöttet. Ami a kettő között történt nagyobb titok, mint maga a fogantatás. Így képeik jobb híján Mária szeretetét és anyai érzelmeit dicsérték. Pedig egy nő számára a szülés igenis központi téma.
Tagadhatatlan, hogy a szülés vízválasztó a nők életében - olyasfajta tapasztalás, amelyhez nem lehet könyvekből, vagy mások meséi által közel kerülni. Képtelenség elmondani, hogy mit érez közben az ember, milyen lelkiállapotba kerül, mennyire megváltozik idő és tér a vajúdás órái alatt és milyen a kitolás. Tagadhatatlan tény: a szülés összetett és kemény munka. Aki csak a babára figyel, az lemarad a lényegről - itt nem csak újszülött, de anya és család is születik vér, verejték és könnyek árán.És a végére, ha minden jól megy, a vajudás mérhetetlen fájdalmából gyönyörteljes extázis bontakozik ki, amikor az ember végre kézbe kapja gyermekét.
Mindez olyan mélységes női tudás és tapasztalás, amely teljességgel kívül esik a férfi festők látóhatárán. Márpedig hiba lenne lekicsinyelni a szülés elementáris erejű és jellemformáló erejét. Már a várandósság is olyan intenzív tanulási időszak, amely mentálisan, érzelmileg teljesen átváltoztatja a nőket. Az ember másként néz a testére: csoda nő benne, amelyet ő hozott létre, amely benne növekszik és amely nélküle nem lenne.
Az ezt követő szülés pedig olyan dolog, amire méltán büszke aki túl van rajta - óriási munka, csodálatos eredménnyel. Valóban áldott élmény annak megtapasztalása, hogy a női test a "semmiből" valami ilyen tökéleteset alkot, mint a születendő csecsemő és a legtöbb nő számára megdöbbentő a tény, hogy a saját testében ennyi erő van, és ennyire teherbíró. Nem csoda, hogy a gyermekszülés minden anyát földöntúli büszkeséggel tölt el. És ha nem orvosi esetként kezelik a szülő nőt, akkor számára a gyermek világra hozatalának pillanata szinte misztikus élménnyé válhat. Ebben a kontextusban a gyermeket szülő nő szinte életet adó istennővé magasztosul.
Ám a kép csak férfiszemmel nézve istenkáromlás - mert a mondat igazsága, miszerint "isten ad életet" utal arra is, milyen törékeny az emberi sors. És tehet bármit a nő, sőt akár az orvos is. Azért az anya és a gyerek élete igenis isten kezében van. Mert ő ad életet. És elvenni is ő tud.

Read more

Igenis, fontos téma

A legtöbb női művész kikéri magának, ha "lenőművészezik". Nem csoda, hiszen a "nőművész" kategória évszázadokon át sértés volt. Volt is egy mondás, miszerint a női művész olyan csodálatos dolog, mint az éneklő kutya. Nem énekel jó, de már az is csoda, hogy megszólal.
Tehát a művész az művész, mondja sok alkotó nő és büszkén felveti a fejét. A női művész az érzelgős, giccses és rózsaszín. A jó művészetnek pedig nincs neme.
De én ezt nagyon kétlem. Hiszen nőként, nap mint nap a saját bőrömön tapasztalom, hogy a férfiak mennyire másként gondolkodnak. Akkor miért lenne ez másként, ha ecsetet vagy tollat ragadnak?
Az egyetemen irodalmat, esztétikát és művészettörténetet is tanultam. Nőkről azonban alig esett szó. A nagy regényhősnőket férfiak alkották, a legszebb nőket férfiak festették le - és persze a legszebb férfiakat is. A világ férfiszemmel szerelem-harc és hazafiasság. De hol maradnak a nőiség kérdései? A nők élményei és tapasztalatai a körülöttünk lévő világról?
Amikor kicsit jobban megkapirgáltam, akkor világos lett számomra, hogy azért vannak és voltak mindig is művésznők, de valamiért soha nem kaptak szót ebben a férfiak által uralt világban. De vajon biztosan azért, mert tehetségtelenebbek voltak? Érdemtelenek a hírnévre?
Őszintén kétlem.
Már az ókori források is írnak festőnőkről, de mivel az akkori férfi festőkről sem tudunk sokat, így ez a hiány talán nem olyan fájó. A középkorban a nők főleg kolostorokban alkothattak szabadon, mint apácák. Hímeztek, szőttek, könyveket illusztráltak. A nevük nekik sem volt fontos, hiszen a kor minden alkotója Isten dicsőségét helyezte előtérbe, saját hírnevével szemben. Ám ekkor kezdődött a művészet és képzőművészet (art és craft) megkülönböztetése. És ez sokáig megmaradt. Igazi művészetnek csak a festés és szobrászat számít - tehát a férfiak által uralt terület. Amit pedig a nők tesznek, a varrás, a hímzés, a lakberendezés az nem számít. Pedig hát mindezek arról tanúskodnak a mai napig, hogy szépérzéknek, művészeti tehetségnek a nők sincsenek híján. És hozzátenném, mondanivalónak sem.
A határvonal nők és férfiak művészete között a reneszánsz idején formálódott élesre. Hirtelen géniuszok egész sora került előtérbe, kapott dicsőséget, pénzt, hírnevet. És mind férfi.
Vajon hirtelen elapadt a tehetséges nők áradata? Csacskaság lenne ezt hinni, hiszen uralkodóként, megrendelőként továbbra is jelen voltak. Ami megváltozott: a művészetet oktatni kezdték, méghozzá műhelyekben. Ide pedig nő nem tehette be a lábát, mert ezek férfiközösségek voltak. Nő csak akkor kerülhetett a tudás közelébe, ha az apja, vagy a férje festő volt. Ráadásul hajlandó volt tanítani is őt. Ő pedig nagyon szeretett volna művész lenni. És megküzdött az előítéletekkel.
Nem sok ilyen nőt ismerünk, de képeik csodálatosak. Sem technikailag, sem esztétikailag nem rosszabbak, mint a férfiaké. Ám tudjuk - sokkal kevesebbet értek és rosszabb áron keltek el, mint férfi kollégáiké. Ezért gyakran alá sem írták a műveiket és férjük, apjuk neve alatt dolgoztak. És mivel mind eladásra dolgoztak, olyan képeket csináltak, ami hasonlított arra, amit a férfiak csináltak.
A női alkotás, önkifejezés hiánya pedig sok értékes szemponttól fosztott meg minket, mai nőket. Elveszett egy speciális női tudás, érzékenység, látásmód. Évszázadokon át természetes volt, hogy a női hősöket a férfiak állítják elénk. Anna Karenina, Bovaryné, Moll Flanders és számtalan más könyv, amelynek nő volt a főszereplője, mind férfitollából fakadt. Tehát egy férfi mondta meg nekünk, mi nők, mit is érzünk bizonyos szituációkban.
Ugyanez igaz a festészetre is. Melyik férfinak jutna eszébe mondjuk a szülés misztikus élményét megörökíteni? Vagy a vajúdásét? Vagy a vetélés fájdalmát?
A női test évszázadokon át csak mint a szexualitás tárgya szerepelt a festményeken, pedig ennél jóval több van bennünk. A női test öregedése, változása is lehet csodálatos. De egy férfiak által megítélt világban csak a szépségnek van értéke, és az öregedés, a változás értéktelenné tesz. Pedig egy öregedő nő nem feltétlenül lesz szomorú az évek múlásával. A gyerekszülés, nevelés kiteljesítheti életét, a ráncok nem biztos, hogy az elmúlt ifjúságra emlékeztetik, lehet, hogy a bölcsesség hordozói.
A művészetnek fontos szerepe van - megmutatja, elmagyarázza a körülöttünk lévő világot. Vizuális és kulturális kulcsot ad annak értelmezéséhez. Mi most jobb híján a férfiak szemével látjuk a világot.Pedig a női sors legalább olyan izgalmas, mint a férfiaké. Itt az ideje, hogy büszkén vállaljuk.

Read more