A legtöbb női művész kikéri magának, ha "lenőművészezik". Nem csoda, hiszen a "nőművész" kategória évszázadokon át sértés volt. Volt is egy mondás, miszerint a női művész olyan csodálatos dolog, mint az éneklő kutya. Nem énekel jó, de már az is csoda, hogy megszólal.
Tehát a művész az művész, mondja sok alkotó nő és büszkén felveti a fejét. A női művész az érzelgős, giccses és rózsaszín. A jó művészetnek pedig nincs neme.
De én ezt nagyon kétlem. Hiszen nőként, nap mint nap a saját bőrömön tapasztalom, hogy a férfiak mennyire másként gondolkodnak. Akkor miért lenne ez másként, ha ecsetet vagy tollat ragadnak?
Az egyetemen irodalmat, esztétikát és művészettörténetet is tanultam. Nőkről azonban alig esett szó. A nagy regényhősnőket férfiak alkották, a legszebb nőket férfiak festették le - és persze a legszebb férfiakat is. A világ férfiszemmel szerelem-harc és hazafiasság. De hol maradnak a nőiség kérdései? A nők élményei és tapasztalatai a körülöttünk lévő világról?
Amikor kicsit jobban megkapirgáltam, akkor világos lett számomra, hogy azért vannak és voltak mindig is művésznők, de valamiért soha nem kaptak szót ebben a férfiak által uralt világban. De vajon biztosan azért, mert tehetségtelenebbek voltak? Érdemtelenek a hírnévre?
Őszintén kétlem.
Már az ókori források is írnak festőnőkről, de mivel az akkori férfi festőkről sem tudunk sokat, így ez a hiány talán nem olyan fájó. A középkorban a nők főleg kolostorokban alkothattak szabadon, mint apácák. Hímeztek, szőttek, könyveket illusztráltak. A nevük nekik sem volt fontos, hiszen a kor minden alkotója Isten dicsőségét helyezte előtérbe, saját hírnevével szemben. Ám ekkor kezdődött a művészet és képzőművészet (art és craft) megkülönböztetése. És ez sokáig megmaradt. Igazi művészetnek csak a festés és szobrászat számít - tehát a férfiak által uralt terület. Amit pedig a nők tesznek, a varrás, a hímzés, a lakberendezés az nem számít. Pedig hát mindezek arról tanúskodnak a mai napig, hogy szépérzéknek, művészeti tehetségnek a nők sincsenek híján. És hozzátenném, mondanivalónak sem.
A határvonal nők és férfiak művészete között a reneszánsz idején formálódott élesre. Hirtelen géniuszok egész sora került előtérbe, kapott dicsőséget, pénzt, hírnevet. És mind férfi.
Vajon hirtelen elapadt a tehetséges nők áradata? Csacskaság lenne ezt hinni, hiszen uralkodóként, megrendelőként továbbra is jelen voltak. Ami megváltozott: a művészetet oktatni kezdték, méghozzá műhelyekben. Ide pedig nő nem tehette be a lábát, mert ezek férfiközösségek voltak. Nő csak akkor kerülhetett a tudás közelébe, ha az apja, vagy a férje festő volt. Ráadásul hajlandó volt tanítani is őt. Ő pedig nagyon szeretett volna művész lenni. És megküzdött az előítéletekkel.
Nem sok ilyen nőt ismerünk, de képeik csodálatosak. Sem technikailag, sem esztétikailag nem rosszabbak, mint a férfiaké. Ám tudjuk - sokkal kevesebbet értek és rosszabb áron keltek el, mint férfi kollégáiké. Ezért gyakran alá sem írták a műveiket és férjük, apjuk neve alatt dolgoztak. És mivel mind eladásra dolgoztak, olyan képeket csináltak, ami hasonlított arra, amit a férfiak csináltak.
A női alkotás, önkifejezés hiánya pedig sok értékes szemponttól fosztott meg minket, mai nőket. Elveszett egy speciális női tudás, érzékenység, látásmód. Évszázadokon át természetes volt, hogy a női hősöket a férfiak állítják elénk. Anna Karenina, Bovaryné, Moll Flanders és számtalan más könyv, amelynek nő volt a főszereplője, mind férfitollából fakadt. Tehát egy férfi mondta meg nekünk, mi nők, mit is érzünk bizonyos szituációkban.
Ugyanez igaz a festészetre is. Melyik férfinak jutna eszébe mondjuk a szülés misztikus élményét megörökíteni? Vagy a vajúdásét? Vagy a vetélés fájdalmát?
A női test évszázadokon át csak mint a szexualitás tárgya szerepelt a festményeken, pedig ennél jóval több van bennünk. A női test öregedése, változása is lehet csodálatos. De egy férfiak által megítélt világban csak a szépségnek van értéke, és az öregedés, a változás értéktelenné tesz. Pedig egy öregedő nő nem feltétlenül lesz szomorú az évek múlásával. A gyerekszülés, nevelés kiteljesítheti életét, a ráncok nem biztos, hogy az elmúlt ifjúságra emlékeztetik, lehet, hogy a bölcsesség hordozói.
A művészetnek fontos szerepe van - megmutatja, elmagyarázza a körülöttünk lévő világot. Vizuális és kulturális kulcsot ad annak értelmezéséhez. Mi most jobb híján a férfiak szemével látjuk a világot.Pedig a női sors legalább olyan izgalmas, mint a férfiaké. Itt az ideje, hogy büszkén vállaljuk.
1 megjegyzés:
Kedves Fodor Marcsi! Örömmel olvastam írásait, különös tekintettel a "nőművészekre". Feleségem is festő volt, Ilyés Márta (1954-208). A férfiak vezette világban valóban nem volt könnyű egy nőnek íróként, festőként, vagy akár a tudomány valamelyik területén érvényesülni. Korunkban erre sokkal több lehetőség nyílik. Persze ez országonként változó. A kisebb európai országokban, Skandináviában különösen, sokkal jobb a nők helyzete. Elég csak a parlamentjeikben elfoglalt helyük számára nézni. A másik véglet a muzulmán nők sorsa, de ebbe most nem mennék bele. Kérésem csak annyi lenne, nézze meg Ilyés Márta képeit. (www.ilyesmarta.hu www.art-m-artisti.hu oldalon, de a gugli sok egyéb találatot is felkínál) Feltűnő párhuzamot látok az Ön által is nagyra-becsült Frida Kahlo-val. Csak mellette ott volt Rivera, az elismert festő óriás. Én több fórumon próbálom megismertetni Márta festészetét az emberekkel. Ha Ön is megírná véleményét művészetéről, annak nagyon örülnék. Üdvözlettel: Kovács István Haykovats
Megjegyzés küldése