Kétségbeesett sikoly és brutális erőszak van a festmény hátterében

Artemisia Gentileschi soha nem hallhatta a "művészetterápia szót" - nem csoda, hiszen a 17-ik században ez a fogalom még nem létezett. De ösztönösen tudta, érezte, mit kell tennie, hogy az őt ért brutális erőszakot túl tudja élni. Nem elfeledni, elnyomni hanem sokszor elmondani. Mivel festőnő volt, hát képekben.

Élete során sok-sok zseniális képet festett, de szinte mindegyiknek ugyanaz a témája: a férfi, aki erőszakot tesz a nőn, és persze ott a hősnő, aki megöli a férfit, aki bántotta őt. Nem véletlen, hogy a képei mind tele vannak döbbenetesen véres jelenetekkel. 

Ott van például a budapesti Szépművészeti Múzeumban is látható Jael és Sisera, ami azt a jelenetet ábrázolja, amikor Sisera éppen szöget ver a férfi fejébe - nem olyan történet ez, amit gyakran láthatunk a vásznon. Ő mégis ezekhez vonzódott. Erős, határozott, kemény nőalakokhoz, akik kegyetlen bosszút állnak mindenkin, aki bántotta őket.

A benne feszülő, fortyogó indulatot persze könnyű megérteni, átérezni. Saját édesapja, a kor neves festője Orazio Gentileschi hívta a saját házába azt a férfit, aki később erőszakot tett az alig 18 éves lányon. Pedig eredetileg azért érkezett, hogy a tanára legyen, oktassa őt a perspektíva titkaira. A férfinak azonban sötétebb szándékai voltak: megerőszakolta a fiatal lányt, bár később megígérte neki, hogy ezt jóváteszi azzal, hogy feleségül veszi.
Nem mondott igazat, mert egy másik városban már volt felesége. A feljelentés után egy hét hónapig tartó per vette ezzel kezdetét, mialatt Artemisiát szörnyű vizsgálatoknak és kínvallatásoknak vetették alá. Végül Tassit bűnösnek találták, és egy évi börtönre ítélték, bár nem elsősorban az erőszak miatt, hanem mert közben kiderült, az apa néhány festményét is ellopta.
Artemisia bár győzött, de sok öröme nem telt ebben a diadalban. Ezek után nem maradhatott sem apja házában, sem a városban. A botrány elől Firenzébe küldték, és férjhez adták egy szerény képességű festőhöz. Ő azonban nem hagyta, hogy a szörnyű emlékek megbénítsák: a Medici udvar sikeres festője lett, és a Festészeti Akadémia első női tagjává választotta. 

Aki csak a róla készült filmet látta, nem ismeri az igazságot, csak annak egy erőteljesen elferdített verzióját. Az ott látottakkal ellentétben Artemisia soha nem festett férfi aktokat, nem vezette semmiféle anatómiai kiváncsiság, ami aztán szexuális felfedezésbe torkollott, különösen azért, mert a periratok nem hagynak kétséget afelől, hogy egyáltalán nem volt szerelmes tanárába. Ami kettejük között történt, az valódi erőszak volt. Tassi pedig korántsem volt az a jóképő amorózó, akinek a képernyőn láthatjuk, hanem egy valódi bűnöző, aki korábban megerőszakolta saját sógornőjét, és később megölte a feleségét.
A hét hónapig tartó per alatt Artemisia soha nem mondta, hogy szerelmes Tassiba, a férfi pedig nem védte őt, hanem éppen ellenkezőleg, prostituáltnak akarta beállítani, hogy védje saját magát!

Artemisia Gentileschi egyik leghíresebb képe a Zsuzsanna és a vének 1611-ben készült, éppen a tárgyalással egy időben. Egy 1998-as restaurálás során egy Kathleen Gilje nevű festő-restaurátornőt annyira megihletett a festmény és a mögötte kibontakozó történet, hogy megalkotta saját verzióját, ami annyira jó, hogy akár igaz is lehetne, hiszen tény, Artemisia korában sokszor átfestették a művészek saját alkotásaikat, és valóban erről leginkább a röntgen-felvétel tud mesélni.

Íme hát az elképzelt eredeti, fekete fehér röntgenképhez hasonló festmény, amely sokkal erőszakosabb, mint a végső verzió, amit a vásznon láthatunk - pont úgy, ahogyan az eredeti történés is sokkal durvább lehetett, mint amit a művészet szűrőjén át meg lehet mutatni.

Ne feledjük, Zsuzsanna és Artemisia története nagyon is hasonló - mindkettőben ott a fiatal, ártatlan nő, akit egy idősebb férfi zaklatni kezd, ám a végén nem ők kapják az igazi büntetést, hanem a nő, akinek a jó híre sérül a férfiak gonoszsága miatt. 

Ám Gilje változata modernebb és szókimondóbb. Nála Zsuzsanna nem védtelen áldozat, hanem olyan nő, aki ordít, karmol, késsel védekezik - pontosan úgy, ahogyan a periratok tanusága szerint ezt Artemisia is megtette - sajnos hiába. Elbukott az erényét védelmezve. És hiába tett feljelentést. Az itáliai igazságszolgáltatás alapján még őt kínozták meg, hogy meggyőződjenek a férfi bűnösségéről. Kétszer is megalázták hát. Az erőszaktevő és a jogrendszer is.

Vannak dolgok, amik azóta sem sokat változtak. Nem véletlen, hogy Artemisia képei a mai napig aktuálisak, és hogy Gilje parafrázisa is pontosan célba talál.

Read more

Festő volt, nem kurtizán

A vörös hajú nő arcát mindenki ismeri. Ő a világ leghíresebb aktmodellje, akit Manet hatszor festette le. Ő Victorine Meurent. A nő, akit mindenki kurtizánnak tart. Pedig valójában ő is festő volt.

Ha fel kell sorolni a világ legbotrányosabb aktképeit, Manet két műve, a "Reggeli a szabadban" és az "Olympia" biztosan benne lenne a top 10-ben. Nem azért botrányos ez a két kép, mert olyan sokat mutatna a női testből - sőt, ha modern szemmel nézzük teljesen szemérmes alkotások, semmit nem lehet rajtuk látni. Az intim testrészek kifejezetten el vannak takarva - de a modell tekintete, az bizony provokáló, mindkét esetben. A titokzatos vörös hajú nő egyenesen a szemünkbe néz, és nem süti le a tekintetét. És ez bizony tényleg botrányos.


A Reggeli a szabadban persze nem csak ezért verte ki a biztosítékot, hanem a kontraszt miatt is, ami a nő ruhátlansága és a körülötte ülő férfiak tökéletes öltönye között feszül. Erre a képre lehetetlen ráhúzni a mitologikus magyarázatot. Kortárs kép ez a javából. A képen látható két férfi Manet és a testvére épp pihenőt tartanak a festés kemény munkája után. Nyilván aktot festettek, de talán mást is csináltak. Hiszen a háttérben van még egy nő is. Aki épp mosakodik. Erkölcsös nő ilyet soha nem tett a szabadban, mások szeme előtt, pláne nem a 19-ik században. Ha mégis erre vetemedett, akkor annak oka volt. És nem túl erkölcsös - az alapos altesti mosakodás többezer éve ismert fogamzásgátló módszer. És ha ez a nő a háttérben ezt csinálja éppen, akkor nyilvánvaló, hogy előtte mit műveltek a vidáman mosolygó férfiak a pucér nőkkel a réten. És ez a nő ráadásul egyenesen bele néz a szemünkbe. Elképesztő merészség.

Manet másik képe, az Olympia, ha lehet, még egyértelműbb. Ez a meztelenül fekvő nő, akinek a fekete szolgáló épp virágcsokrot hoz csakis prostituált lehet. A kihívó fekete szalag a nyakában, az olcsó, foszladozó papucs, a kendő, a fekete macska. Mind egyértelmű utalások arra, hogy a modell a testét árulja. Manet sem igyekszik szépíteni a leányzó fekvését. Ez a kép az első modern akt, amelyik nem beszél mellé. Nem takarja a pikáns témát valami allegórikus blablával. Ez a nő nem Vénusz, nem Zsuzsanna vagy a Bűnbánó Magdolna. Ez egy párizsi kis olcsó kurva. Aki épp a nézőket figyeli átható tekintettel. Ráadásul ismert nő, aki gyakran látható Párizs utcáin. Hegedül, gitározik, énekel. Zenét tanít, fest, modellkedik - és nyilván a prostituált is. Hiszen itt van meztelenül.
Manet festői szuggesztivitását bizonyítja, hogy másfél évszázadon át senki nem vonta kétségbe: a modell utcalány volt. Egész kis regényt költöttek a szegény vöröshajú lány alakja köré, aki nyilván azért vállalta a meztelen modellkedést, mert amúgy is a testét árulta. Persze nyilván ivott is, mert ezt az életet másként nem lehet elviselni. És persze Manet szeretője volt - hogy is lehetett volna másként. És nyilván fiatalon halt meg.
Szép történet - csak épp egy szó sem igaz belőle.
Merthogy a modell, Victorina Meurent 83 évesen halt meg. Nem volt prostituált, és szinte bizonyos, hogy soha nem feküdt le Manet-val. A festő ugyanis szifiliszes volt, és szeretői mind koránt haltak.
Tény, hogy Victorine nem volt gazdag - apja fémműves volt, anyja kalapos. Ő pedig nagyon akart festeni. Ezért lett modell már 16 évesen. Ezzel fizetett a festőleckékért, amiket vett, és mindent megtett, hogy megtalálja a legjobb tanárokat. Manet volt az egyik mestere. Figyelte, hogyan keveri a festékeket, használja a fényt. És amikor hazament, ő is vásznat ragadott és festett. Nem is rosszul.
Tagja volt a Francia Festői Akadémiának, és hat alkalommal került be képe a Salon kiállítására. Volt, hogy a festménye Manet képével egy teremben függött, de az is megesett, hogy ő bekerült, de Manet képét elutasították. Persze volt több szeretője, köztük festők is - de Manet nem volt köztük. Mégis ő volt az, aki a legnagyobb hatást gyakorolta az életére.


Nem, nem a festészetére. Victorine sokkal konzervatívabb képeket festett. És egy másik korban, akár sikeres is lehetett volna. Manapság például nem árt egy nő karrierjének, ha levetkőzik, sőt, annál kelendőbb lesz tőle. De a 19. század prüd világa nem bocsátotta meg neki, hogy átlépte ezt a határt. Fiatal, vörös hajú, nagyszájú, szegény és nő. És Manet képei örökre megbélyegezték. A világ szemében prostituált volt. A társadalom legalja. És az ilyenek képeit nem becsülik valami sokra. Hiába festett tehetségesen, halála után képei többségét kidobták, elégették. Vagy egyszerűen csak széthordták. Ma egyetlen festményéről tudunk. Egy törékeny szépségű lányfej őrzi egyedül annak a nőnek az keze munkáját, akinek, mint írtam az arcát mindenki ismeri.
De minél többet nézem a festményeket, annál kevésbé érzem igaznak ezt a mondatot. Nehéz ugyanis egyenesen a szemébe nézni. Zavarba ejtően nyitott és határozott ez a tekintet. Ezért az ember inkább nézi a tökéletes, erős testét, a furcsa hátteret és a mellékszereplőket. De a szemét, azt inkább kerüli. Mert brutális erő van benne. Egy olyan nő arca, aki nem fél a botránytól. Szomorú, hogy ma már csak a botrány részét ismerjük, és nem látjuk mögötte a művészt. Pedig ebben a tekintetben az is benne van.

Read more

Marie Antoinette festőnője

Marie Antoinette az utókor számára ő a bohém, pénzszóró fruska, aki csődbe vitte egész Franciaországot esztelen költekezéseivel, míg végül a francia nép jogos felháborodásában guillotine alá küldte. Arról már jóval kevesebbet írnak, hová is ment ez a pénz.

A ruhákon és ékszereken kívül ugyanisa fiatal, jó ízlésű királynő bizony a művészetet is nagyon szerette, és komoly összegekkel pártolta. Egyik kedvenc művésze pedig a kor leghíresebb festőnője, Elizabeth Vigée-Lebrun volt, aki 1778-tól a királyi udvar hivatásos portréfestője lett, az első nő ebben a pozícióban.
A két nő életének sok közös pontja van. Pontosan egykorúak voltak, amikor először találkoztak: 24 évesek. Erejük és szépségük és sikereik csúcsán. Az egyik Franciaország királynője, a másik a festészeté. Mindkettő erre a szerepre készült egész életében.
Marie Antoinette 14 évesen érkezett a királyi udvarba, ahol még aznap hozzáadták a francia trónörököshöz. A merev etikett, a szabályok egész életében gúzsba kötötték, de ennél is fojtogatóbb volt számára férje közömbössége. A király ugyanis nem volt oda sem az uralkodás feladatáért, sem szépséges feleségéért. Marie pedig a vásárlásba ölte bánatát - mint annyi más asszony.
Elizabeth Vigée Lebrun 15 évesen már elismert portréfestő volt, kiterjedt ügyfélkörrel. Apja, aki szintén festő volt nagyon korán rájött, hogy a lánya kezében őrült tehetség van, és már nyolc éves kora óta komoly művészeti képzésben részesítette. A tehetség persze nem minden egy olyan korban, ahol a nők nem tanulhatnak és nem csinálhatnak karriert. Nem volt könnyű Marie helyzete sem - de sikerült előnyt kovácsolnia neméből. Nőként olyan közeli, intim kapcsolatba kerülhetett női modelljeivel, mint egy férfi sem.
Franciaország királynőjét több mint harminc alkalommal festette meg tíz év alatt. Marie Antoinette olyan elégedett volt képeivel, hogy néha 3-4 másolatot is kért ugyanarról a képről, ezt küldte fotó helyett rokonainak és barátainak. A közösen töltött sok-sok óra alatt pedig festő és modellje sokat beszélgettek. Volt témájuk bőven.
Mindkettő olyan férjet kapott a sorstól, akit nem szeretett, de mindketten imádták gyermekeiket. És persze ott volt még a zene szeretete. A kortársak szerint énekeltek duettet a műteremben.
Elisabeth Vigée-Lebrun így ír erről a naplójában: "Mindazok számára, akik nem látták a királynőt, szinte lehetetlen leírni, hogy a kecsesség és nemesség milyen nagyszerűen ötvöződött a jellemében. Külseje nem hagyományos.
az osztrák felmenőitől magassága ellenére kerekded, kissé zömök testalkatot örökölt. A szemei nem nagyok, de a színe ragyogó kék, és mindig vidám és kedves. Az orra vékony és csinos, a szája nem túl nagy, bár az ajkai kicsit vastagok. De a legfigyelemreméltóbb az arcának ragyogása volt. Soha életemben nem láttam még ilyen tiszta arcbőrt, ami ennyire áttetszően fehér lett volna. Nem tudtam a festményen sem visszaadni a tökéletességét. Nem voltak színeim ahhoz, hogy ezt a törékeny finomságot meg tudjam festeni, amit soha előtte, se azóta más asszony arcán nem láttam még."
A barátságnak végül rossz vége lett - a forradalom kitörésekor a festőnőnek is menekülnie kellett Franciaországból, túl sok szállal kötődött a királyi udvarhoz, és nem volt biztonságban. Ám a karrierje ettől még nem tört derékba.

Read more

Vészi Margit 4. - Az első pofon

Ha egy nő szerelmes, akkor nem lát tisztán. Akkor sem, ha a tények egyértelműek. A vőlegény iszik, agresszív és egyáltalán nem akar megkomolyodni. Molnár Ferenc ilyen volt. Vészi Margit mégse ilyennek látta.

Az apja persze tűzzel-vassal írtotta ezt a kapcsolatot. Jól ismerte az alkoholistákat - a saját apja is az volt. Nem akarta, hogy a lánya is megszenvedje, amit ő. De a harcot elveszette. A szerelmesek titokban eljegyezték egymást, és neki nem volt mit tennie, bele kellett nyugodnia abba, amit előre látott. És amit Margit nem akart meglátni. Pedig olyan egyértelmű volt! Molnár már az eljegyzésük ideje alatt is felpofozta Margitot, aki első felindulásában felbontotta az eljegyzést és elutazott Párizsba. Párhuzamosan tanult énekelni és festeni. De Molnár Ferencet mégse tudta kiverni a fejéből. Ráadásul volt valaki, aki ott is azt duruzsolta neki - bocsásson meg.
Meglepő módon ez éppen Ady Endre volt, aki - talán, hogy bizonyítsa ő már rég túl van Margitán - a legnagyobb pártfogója volt ennek a szerelemnek. Hozta-vitte a híreket, a bocsánatkéréseket, a békülő leveleket a párocska között, míg végül Vészi Margit hazautazott és megtartották az esküvőt és beköltöztek egy tágas, nagypolgári lakásba a Népszínház utcában.
Házaséletük persze kezdetektől fogva viharos és békétlen volt. Már a mézeshetek alatt hatalmas veszekedések robbantak ki közöttük, amelyek hamarosan szinte mindennapossá váltak. Vészi Margit elkényeztetett, önfejű nő volt, Molnár pedig bohém életre berendezkedett művészlélek. Gyakran egész éjjel mulatott, majd délig aludt, este pedig újra és újra elment. Ha pedig fiatal felesége számon kérte rajta kimaradásait, pofonokkal felelt neki. Viszonyuk egyre feszültebb lett, hamarosan mindketten csak a rosszat és a bántót látták meg a másikban.
Vitáik egyik legfőbb csomópontja Vészi Margit művészeti ambícióiban rejlett. Molnár Ferenc azt szerette volna, ha felesége felhagy ifjúkori ábrándjaival, és teljesen neki és az ő kiszolgálásának szenteli az életét. Egy ízben, amikor nagy vacsorát adtak, a kissé kapatos Molnár Ferenc ollóval kivágta szmokingja térdeit, így lyukas nadrágban jelent meg a vendégek előtt. A kérdésre, hogy mi történt a nadrágjával, csak ennyit felet: „A feleségem zseniális festőművésznő, ezért nincs ideje arra, hogy férje nadrágjait megstoppolja.” - mire Margit sírva rohant ki a szobából. Kemény sebeket ejtettek egymás lelkén, de a fizikai brutalitás is mindennapos volt házasságukban. Vészi Margit kisujja például attól lett görbe, hogy Molnár egyszer tusakodás közben eltörte, amikor arról vitáztak, hogy szabad-e a részegen hazatérő férjnek a fürdőkádba rókáznia, avagy nem. Bár Margit az esküvő után hamar terhes lett, férje durvasága semmit sem csökkent. Terhessége negyedik hónapjában ezért hazaköltözött szüleihez.
Házasságuk gyors felbomlását mindketten kudarcként élték meg. Vészi Margit nem értette, hogy mindaz a művészet, amit a férjének szabadon lehet folytatnia, neki miért tilos. Otthon arra nevelték, hogy álljon ki magáért, így bátran visszamondogatott férjének is. Szavai Molnár visszaemlékezései szerint élesek és kegyetlenek voltak. Molnár Ferenc sem ezt várta a házasságtól. Egy inspiráló, csöndes múzsa helyett egy szélvészként tomboló fúriát kapott, és amikor ittasan tért haza nem bírta a legkisebb leckéztetést sem. Azt is nehéz volt megemésztenie, hogy főnöke, azaz apósa és a lap minden munkatársa őt és alkoholizmusát, durvaságát hibáztatja a házasság kudarcáért, és nem látták be, hogy egy kapcsolat kudarc két embern múlik és ebben Margit rossz természetének is köze van.
Viharos kibékülések, és szenvedélyes összeveszések tarkították ezután kapcsolatukat. Szerelem és a gyűlölet váltakozott házasságukban. Egymás nélkül szenvedtek, egymás mellett majd’ megőrültek. Több alkalommal is megpróbáltak kibékülni - először Márta lányuk születése után. Ám Molnár Ferenc – bár büszke volt lányára - nem lett otthonülő családapa. Egy újabb veszekedés után Vészi Margit összepakolt, és kislányával együtt Párizsba utazott, ahol ismét festészetet tanult, kisebb-nagyobb sikerekkel.
Molnár Ferenc most nem levelekkel és szép szavakkal próbálta meg visszacsábítani, hanem a századelő legjobb darabjával. A Liliommal, amit azóta is folyamatosan játsszanak a világ színházaiban, több alkalommal megfilmesítették és Liliom, a városligeti vagány alakja emblematikussá nőtt, szófordulatai beépültek a magyar szlengbe.
A színmű fő motívuma a feleségbántalmazás, ami meghökkentően újszerű volt a maga korában. Molnár persze belülről ismerte a jelenséget - igaz, kizárólag az agresszor szemszögéből. Éppen ezért a mű fő üzenete, hogy van olyan pofon, amelyik nem fáj. A szeretett férfinak még a pofonja is jó, vallja Julika, és lánya is úgy érzi, hogy hiába verte meg a túlvilágról visszatérő apja, az szinte simogatás volt, mert a szeretet, a közös vérségi kötelék megszépíti még a tettlegességet is.
Ez persze egyértelműen Vészi Margitnak szólt. Az italos állapotban igencsak agresszív Molnár Ferenc a darabbal akarta visszahódítani feleségét. Bármilyen furcsa, ez átmenetileg sikerült is neki. Nem azért, mert Vészi Margit elhitte a darab üzenetét, inkább mert a Liliom váratlan sikerét saját magának is tekintette, és szeretett volna részt venni ő is abban az ünnepléssorozatban, amellyel szerte a világon kényeztették Molnár Ferencet.
Persze a siker nem változtatta meg Molnár Ferencet. Bár őszintén szerette férjét, a pofonokat nem akarta lenyelni. „Miért vettél el művésznőt feleségül?” - kérdezte tőle vitáik hevében, mert pontosan értette, hogy mindennapos veszekedések nem a gombok felvarrásáról szólnak, hanem arról, hogy lehet-e egy nő olyan okos, mint egy férfi, lehet-e olyan tehetséges és önálló. És mi van akkor, ha ráadásul valamit jobban tud? Ha több nyelven beszél, énekel és nagyszerűen fest? Megbocsájthatja-e egy férfi azt, hogy felesége gondolataiban második helyre kerüljön, még akkor is, ha a testetlen művészet a vetélytársa? Vagy egyáltalán azt, hogy most éppen az asszonynak van igaza? Liliom odacsap, ha azt érzi, hogy valamit a másik jobban tud nála - és ugyanezt teszi Molnár Ferenc is. Odacsap fizikailag és odacsap lelkileg is, mert jól tudja, hogy felesége éppen olyan hiú művész, mint ő, ezért ott bántja, ahol a legnagyobb sértést tudja okozni.
Molnár Ferenc is komoly kudarcként élte meg házassága felbomlását, hiszen tudta, ő tette lehetetlenné agresszív-iszákos természetével közös életüket. A Liliom nagy sikere nyitotta meg számára újra az érvényesülés kapuját, ám ez nem tette boldoggá: 1911-ben sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, utána hosszas kórházi kezelésben részesült. Ezután éveken át egyedül élt. Több mint egy évtizeddel később, 1922-ben veszi el Fedák Sárit, majd 1926-ban harmadik feleségét, Darvas Lilit. Őket egyébként Molnár soha nem bántotta. Fedák ugyanis az első pofon után felkapott egy kést és megesküdött, hogy ha a férje még egyszer felemeli a kezét, akkor megöli.

Read more

Vészi Margit 3. - Margita és Ady

Vészi Margit első szerelme Ady Endre volt. Bár a dolog barátságnak indult - Léda azért nagyon nem örült neki, hogy a 17 éves kis fruskának Ady verset írt. Ez a Margita élni akar.

A képen Margit olyan 16-18 lehet. Ott áll Jolán testvére mögött és álmodozik. Az időpontot nézve valószínű, hogy épp Adyra gondol, akibe már akkor beleszeretett amikor még nem soha nem látta. Apja újságában olvasta a verseit, és azonnal rávette a papát, hogy hívja meg a költőt Dunavarsányba - természetesen egyedül.
Dunavarsányba, a Vészi villába meghívót kapni nagy megtiszteltetés volt - nyaranta ott gyűlt össze a pesti szellemi élet színe virága. Ne feledjük, Vészi József a Pester Lloyd főszerkesztője volt, ha ő pártolt egy alkotót, annak azonnal megnőtt az ázsiója. Nem csoda, hogy a család kamaszodó lánygyerekei is nagy népszerűségnek örvendtek. Ady is rögtön rámozdult a nagyvilági dámaként viselkedő, franciául tökéletesen beszélő, művelt, csinos Margitra.
Akit azonban meglehetősen elbizonytalanított a költő ápolatlan külseje, félszeg beszédmodora és nem utolsó sorban az a tény, hogy akkor már köztudott volt szifilisz fertőzöttsége. Vészi Margit feljegyzi, mennyire megijedt attól, hogy a költő éjszaka rémálmokkal küszködött és rendszeresen ordítva ébredt.
A Margita ciklus ennek ellenére elkészült - és Vészi Józsefnek nagyon nem tetszett. Egyáltalán nem akarta, hogy a lányának köze legyen egy ilyen megbízhatatlan alakhoz, így Margitot Párizsba küldte, ahol mindenki meglepetésére a lány nem festeni, hanem énekelni tanult, noha akkor már a háta mögött volt egy sikeres pesti kiállítás.
Amikor visszaért, már egy méásik férfiért lobogott a szíve, akitől utána már hiába tiltották.
Adyval azért jó barátságban maradt, a költő minden kötete dedikált példányát elküldte az ő Margitájának, és akkor is hozzá sietett, amikor Léda elvetélt közös gyermekükkel. A gyereknek hét ujja volt, akárcsak Adynak születésekor. Ez az egyetlen dokumentum, amely azt bizonyítja, hogy a gyermek Adyé volt.

Read more

Vészi Margit 2. - Festő a raktárban

Jó és bűn rossz képeket egyaránt találtam, amikor Vészi Margit után kezdtem kutatni. A Magyar Nemzeti Galériában egy csomó festményét tárolják a raktárban.

Elképesztő ám, hogy mennyi sok képet nem láthattak még soha a látogatók. A múzeumi raktárakban ugyanis sokszor annyi képet tárolnak, mint amennyi valaha is ki fog férni. Kicsit szomorú, hogy ezek csak ott kallódnak - másfelől meg mégis jó, mert ezek legalább megvannak. Vészi Margitnak sok képe veszett el. Persze sokat alá se írt - de volt egy nagyon vicces aláírása, egy szivecske. A szív alja a V betűre utal, a teteje a M-re. Ha valaki ilyet talál, sanszos, hogy eredeti Vészi Margitra bukkant.
Az én kedvenc Vészi Margit képem ez a fenti, ami Sarah Bernardtot ábrázolja, a századelő ikonikus színésznőjét. A könnyed, gyors mozdulatokkal felvázolt akvarell tökéletesen illett Vészi Margit egyéniségéhez. Ő is pont ilyen volt - ebbe is, abba is belekapott, semmihez nem volt igazi elhivatottsága. Voltaképp élete nagy tragédiája, hogy sokféle tehetség buzogott benne, de egyet se tudott kiválasztani és igazi elhivatottsággal, szenvedéllyel belemerülni.
Művész pedig csak így lehet az ember.
Ehelyett ő festett, énekelt, zongorázott. És mindenben jó volt. De semmiben nem kiváló. Márpedig Vészi József, a szigorú apa csak a legjobbat fogadta el, legyen szó a magyar művészeti elitről, akár saját lányáról. Ő ugyanis a nemcsak a Pester Lloyd főszerkesztője volt, de a magyar irodalmi élet nagyhatalmú ura is, aki saját erejéből jutott kényelmes, polgári élethez. Az ő édesapja ugyanis még kocsmáros volt, és mindenüket elitta. Semmivel nem segítette gyermekeit. Vészi ezért sokkal gondosabban nevelte leányait, mint az a korban szokásos volt. Margit, akiben a tehetség sokféle szikrája megmutatkozott, minden támogatást megkapott otthonról, és szabadon tanulhatott festeni, énekelni, zongorázni, a legjobb francia és pesti iskolákban.
Margit tehát minden fizikai támogatás megkapott - de a lelkiekben már nem volt ilyen támogató ez a közeg. Ha rávetült a középszer árnyéke, akkor a legsúlyosabb gúnyra számíthatott. És érdekes módon, a család a mai napig nem kíméli. Bárkivel beszéltem, mindenki lekicsinylően nyilatkozott róla, noha sokan nem olvasták novelláit, vagy látták a képeit.
Hogy milyen stílusban ment otthon egymás cikizése, sokat elárul Vészi Margit lányának, Sárközi Györgyné Molnár Mártának naplója, amelyet nem sokkal 59 éves korában bekövetkezett halála előtt írt, amikor egy ízben lázas náthával ágyba kényszerült. Ez a szatírikus mű sajnos nem elérhető, fia, Horváth Ádám nem enged betekintést. De néhány részletet azért ismerünk belőle, mert a másik fia, Sárközi Mátyás azért olvasta. És néha idézte. A roppant szórakoztató olvasmányból ilyen részletek ismertek:
„A zenét az egész család művelte vagy pártolta, kivéve a nagypapát, aki olyan hamisan énekelt, hogy ha néha rávetemedett a dúdolásra, az összes lányai sikoltoztak és a hajukat tépték. … A fő zenész anyám volt, aki kezdte mind koloratúrszoprán a párizsi konzervatóriumban, de valami tyúkszemet kapott a hangszálaira, amitől egyre mélyebb lett a hangja, és 40 éves korában már eredeti fekvésben tudta énekelni Votan basszusszerepét.”

Read more

Vészi Margit 1. - A hivatásos múzsa

Vannak nők, akik egész életükben művészek közelében élnek. A sok tehetséges ember által inspirálva maguk is alkotnak: festenek, írnak, zenélnek. Ám saját alkotásuknál sokkal nagyobb hatású személyes varázsuk. Ők a múzsák, akik nélkül kulcsfontosságú művek nem jöhettek volna létre.

Ilyen végzetesen vonzó és szerencsétlenül tehetséges asszony volt Vészi Margit is. Furcsa sors jutott osztályrészéül. A neve a legtöbb ember számára ismerősen cseng. A Vészi család ugyanis jelentős szerepet játszott a magyar irodalom formálásában, és bár Margit maga soha nem dicsekedhetett jelentős sikerekkel egyik művészeti ágban sem, mindig jó körökben forgott. Vonzó személyisége, titokzatos szépsége sok férfit elbűvölt és megihletett. A Margita élni akar ciklus, Ady iránta érzett vonzalmának állít emléket. Későbbi férje, Molnár Ferenc pedig kifejezetten neki írta a Liliom című darabot.Később még Puccini is udvarolt neki.
Ám a múzsaság nagy csapdája, hogy csak addig működik igazán, ameddig az asszonyi vonzerő. Így Vészi Margit élete első harminc éve volt csak igazán kalandos és megtört férfiszívekkel teli. Az utolsó harmincat önkéntes száműzetésben, magányban és szegénységben töltötte.
Én az egyetemi tanulmányaim végén találkoztam a nevével és ez a furcsa asszonyalak nagyon izgalmasnak tűnt. Egész jó képei vannak a Magyar Nemzeti Galéria raktárában, egész jó írásai a Széchenyi Könyvtár poros polcain. Egy méltatlanul elfeledett nő, horgadt fel bennem a kutatói önérzet, és hónapokat töltöttem vele, hogy megtaláljam az összes művét, grafikáját, festményét, újságcikkét. Ráadásul híres és ma is élő leszármazottai szívesen segítettek: Horváth Ádám, a híres filmrendező, Lukin László zeneszerző, Sárközi Mátyás író, Márkus Anna festőművész - mind szívesen segítettek, bár egytől egyig meglepődtek azon, hogy épp ezt a szerencsétlen és tehetségtelen Vészi Margitot választottam témámul.
Én persze szenvedélyesen védtem őt, hiszen akkor már egyre többet tudtam róla és egyre jobban megszerettem. És bizton állítottam egy meg nem értett művészt fedeztem fel a nagyvilág számára.
Persze így, évekkel a nagy kutatás befejezése után már én is tisztábban látom, hogy milyen is volt Vészi Margit. Egy megkerülhetetetlen és nagyon fontos alakja a századeleji művészvilágnak - de nem elsővonalbeli.
Én azért sokat köszönhetek neki. Az ő élete és művészete révén tanultam meg kutatni - levéltárba, múzeumi raktárakba járni, mikrofilmeket használni és számtalan érdekes embert ismertem meg általa, akik mind-mind, kivétel nélkül szívesen segítettek. És ez nagyon jó érzés volt. Ezért hát engedtessék meg nekem, hogy egy kicsit jobban bemutassam őt. Mert érdekes asszony volt. És azért amit csinált, az se rossz.

Read more

Verve jó?

Döbbenetes számomra, hogy sok ember még ma is úgy gondolja, teljesen rendjén való, ha néha elcsattan egy-két pofon egy párkapcsolatban. Hiszen az csak a szerelem, a szenvedély jele. Mekkora tévedés... hiszen a verésnek köze nincs a szerelemhez...

Évezredek óta tűrik a nők a pofonokat - de ez a téma nagyon ritkán kerül be a művészetbe. Nan Goldin volt az első, aki nem szégyellte megmutatni saját veréstől eltorzult arcát, műalkotássá emelve saját magaláztatását. Képének címe: "Egy hónappal azután, hogy bántalmazták" - a képet elnézve, döbbenetes verést kaphatott, ha még egy hónappal később is ilyen ijesztően nézett ki.
Persze nem ez volt az első alkalom, hogy Nan Goldin pofonokat kapott az élettől. Mindössze 12 éves volt, amikor nővére öngyilkos lett. Pár hónappal később a kislányt szinte sokkolta a tény - nem is emlékszik a testvére arcára. Azért kezdett fotózni, hogy soha többé, senkit ne feledhessen el. De fényképei hamarosan túlnőttek a családi fotózás keretein, mert olyan közegbe került, ahová korábban egy fotóst sem engedtek be. 14 évesen elszökött otthonról, és zűrösebbnél zűrösebb társaságokba keveredett. Végül homoszexuálisok és transzvesztiták fogadták be a kóborló lányt, és közöttük nőtt fel. Ők lettek a legjobb barátai, és kedvenc modelljei - ő pedig szorgosan dokumentálta életüket, halálukat és szerelmi életüket. Olyan őszinteséggel, ahogyan korábban senkinek nem sikerült, hiszen nála jobban senki nem ismerte ezt a világot. Hihetetlen erejű fényképeinek erőssége a történetmesélés. Sorozatot készített egyik legjobb HIV pozitív barátja haldoklásának stációiról. De díjnyertes sorozatában, "A szexuális függőség balladájában" is az örök magány, és a szerelem elmúlásának fájdalma jelenik meg, még akkor is, ha képein gyakran szeretkező párokat láthatunk. Modelljeinek szeméből tisztán sugárzik a fájdalom, a számkivetettség és a magány, amelyet ő maga is jól ismer. Bár tehetségének köszönhetően a legjobb művészeti iskolákba járt, és számos ösztöndíjat nyert, a magánéletben nem találta meg a boldogságot. Több agresszív, boldogtalan szerelmi kapcsolat után ma egyedül él.

Read more

Császármetszés

Manapság a nők több mint harmada császármetszéssel ad életet. Gyakran traumatikus ez az élmény. Van benne veszteség, van benne kudarc, és a lelki fájdalmat csak erősíti a fizikai. De ez a kép azt mondja, hogy mindez nem számít. Mert a szülés szentség. Hiszen ilyenkor új élet születik. És új anya.

A mandala célja, hogy nyugalmat, békét hozzon a néző életébe. Arra készül, hogy hosszan szemléljük és szinte felolvadjunk benne. Ennek során a bennünk keringő negatív energiák elcsitulnak, a pozitívak felerősödnek.
A szülés és a vajúdás során a nők egészen másféle lelkiállapotba kerülnek, felidézhetetlen katartikus élmény gyereket szülni. Nem meglepő, hogy ennek a szinte földöntúli élménynek a felidézésére rengeteg mandala készült már. A kör nőies formája amúgy is nagyszerűen egybecseng a gömbölyödő pocak, a méh alakjával, szinte adja magát, hogy a kettőt összekösse az ember.
Bevallom, ezek a szülésmandalák nem tartoznak a kedvenceim közé. Számomra kicsit giccsesek, nagyon is direkt eszközökkel próbálnak hatni az érzelmekre.
Ám ez a háromdimenziós kép, amelyet Amy Schwagman készített szinte letaglózott újszerűségével és művészi eszközeivel. A háttérben a chartresi katedrális labirintusa, amely általában a lélek útját szimbolizálja az önmegismerés útján. Előtte szinte lebegve a keresztrefeszített Krisztus klasszikus pózában fekszik egy nő. A hasa helyén egy véres, üres folt. A fejénél pedig egy gumikesztyűs kéz nyújt felé egy gyermeket. A sajátját. Hogy csókkal üdvözölje. Elsőként ezen a világon.
A képben nagyszerűen benne van az egész császármetszés brutalitása - az anya háromrészre vágott alakja, akinek a hasából erőszakkal tépték ki a gyermekét. Benne van minden érzelem és fájdalom, amellyel szinte minden császármetszésen átesett kismama megküzd. A kudarc szégyene, amiért nem volt képes életet adni és elbukott abban, amire "minden nő" képes. A műtét kiszolgáltatottsága, és az érzés, hogy ebbe a természetes folyamatba olyan brutálisan avatkoztak be az orvosok.
És mégis... a kép mégse fájdalmas vagy szomorú. A nő arcán csakis áhitat és boldogság látszik. Mert a pillanat, amikor az ember meglátja a gyermekét tökéletes, bárhogyan is jutott el odáig. Mert végülis is olyan mindegy, hogy a gyermek milyen módon érkezett közénk. Anya és gyermeke kapcsolata mindenképp csodálatos és egyedi. És igen, a császármetszést is meg lehet ünnepelni. Sőt, ezt is meg kell ünnepelni. Mert szent ez a pillanat és felejthetetlen. Ne tegyük tönkre holmi felesleges lelkiismeretfurdalással.

Read more

Dénes Valéria

Persze ne általánosítsunk. Művészet és a szerelem egyáltalán nem zárják ki egymást. Vannak olyan nagyon is harmonikus művészházaspárok, ahol a férfi és a nő egyenrangú alkotóként tudott együttműködni. Egymást segítve és szeretve.

Dénes Valéria maga sem hitte, hogy ez lehetséges lehet, ezért már egészen fiatalon eldöntötte, hogy nem fog férjhez menni. Szó szerint gyűlölte a szerelmet, amely tönkretette szülei házasságát is. Apja hátgerincsorvadásban szenvedett, és a korábban életerős fiatal férfi néhány hónap leforgása alatt tolókocsiba kényszerült. Anyja belerokkant a fájdalomba. Valéria ezt a képet őrizte magában szerelemről, és megfogadta, hogy soha nem lesz szerelmes, és soha nem megy férjhez. Hogy erre ne is legyen rá szüksége szakmát akart tanulni. Nem az akkoriban oly divatos tanítónői állás után epekedett. Festő akart lenni. De nem giccses virágcsendéletek, macskafejek piktora, hanem igazi modern művész.
Ehhez a század elején Párizsba kellett mennie. Mivel apja gyógykezelésére ráment a családi vagyon, a fiatal lány szó szerint kenyéren és vízen élt, hiszen a kis pénz, amit össze tudtak szedni csak arra volt elég, hogy kifizesse a szállását és a tandíját. Mert nem akárhol tanult: Henri Matisse iskolájában ismerkedett a modern irányzatokkal. Itt találkozott Galimberti Sándorral, a nős festővel, akit ugyanazok a művészeti kérdések foglalkoztatták mint őt. A közös érdeklődés hozta közel őket.
A korabeli fotókon jól látszik: Dénes Valéria nem volt szép nő. Csontos, sápadt vénlány volt, valamivel még idősebb is Galimbertinél. De ha festett, ha lelkesen képeiről és gondolatairól mesélt, elbűvölően szép lett. A vitákból hamarosan szerelem lett, amelyért mindkettejüknek fel kellett adni addigi elveiket. Galimberti elvált, Dénes Valéria pedig igent mondott. Úgy érezte, hogy ezzel megváltja a családi átkot, talán rálelhet a boldogságra. Pénzük továbbra sem volt sok, de olyan végtelen harmóniában és szerelemben éltek, hogy nem volt fontos számukra, hogy az ócskapiacon veszik a ruhájukat, és az sem, ha festékes marad a krumplipüré, hiszen szívvel-lélekkel a festészetnek éltek és nem a gyomruknak. Valéria mindent megtett, hogy kiszolgálja a kis családot. Hajnali négykor kelt, hogy kávét főzzön korán ébredő férjének, nappal főzött, takarított, és ruhát varrt a gyorsan megérkezett Márió nevű kisfiúknak. Éjjel tudott csak festeni, de akkor annál nagyobb élvezettel vetette bele magát a festésbe, hiszen Párizsban a legmodernebb irányzatokat ismerték meg.
A közönség lassan megismerte a nevüket, de ők nem akartak francia művészek lenni. Évente hazajártak, és itthon is rendszeresen állították ki meghökkentően modern műveiket. “Célunk az volt, hogy elhagyjunk minden feleslegest, kiemeljük azt, ami lényeges, és ezt a kiemelést a túlzásig fokozzuk” - vallotta Galimberti saját művészetük formálódásáról. Művészeti idilljüket a első világháború előszele törte ketté. A párizsi forrongó zűrzavart látva rögtön érezték, hogy ott nem maradhatnak. Szerencsére még idejében el tudtak menekülni a semleges Hollandiába, ahol a tengerparton békében töltötték életük utolsó telét folyamatos festéssel. De Galimberti nem tudta élvezni az idillt. Állandóan a híreket böngészte, és úgy érezte, neki is be kell állnia katonának, nem hagyhatja, hogy honfitársai nélküle küzdjék meg a szent háborút. Dénes Valéria nem akart hazajönni. Féltette életüket, és főleg kisfiukét. De semmilyen érvvel nem tudott férjére hatni. Győzött a hazafiság, így hazajöttek Pécsre, Galimberti szülővárosába, ahol a kenyeret jegyre adták, fűteni alig tudtak, és ahol Galimberti tizedes naphosszat a kaszárnyában dolgozott.
Minden gond Valériára maradt, aki néha majd elájult a fáradtságtól. Egy nap, amikor órákig állt sorba néhány falat kenyérért, hazaérve hideg vizet öntött magára, hogy felébredjen. Túlhevült teste fellázadt, és a hirtelen fellobbanó tüdőgyulladás tíz nap alatt elvitte. Férje nem tudott ott lenni a temetésen. Kikísérte ugyan utolsó útjára a feleségét, de nem tudott kiszállni a kocsiból. Idegrohamot kapott, az eszméletlenségből csak a megérkező orvos tudta felébreszteni. Aznap éjjel nem a saját ágyában aludt. Aranyszőke Márió nevű kisfiát ölelte szorosan egész éjjel. Így búcsúzott tőle. Másnap reggel szíven lőtte magát. Nem tudott élni szerelme, művésztársa nélkül.

Read more

Árnyéksors

A nők általában nem járnak jól, ha a férfi, akit szeretnek maga is művész. Modok Mária sorsa jó példa erre. A fiatal, tehetséges festőnő első látásra szerelemre gyúlt az akkor már befutott, jó nevű Czóbel Béla iránt és mindent feladott érte.

Modok Mária sikeres festőnő volt, amikor megismerkedett Czóbellel, de utána már nem volt számára fontos az alkotás. Főfoglalkozású feleség lett belőle, aki csak akkor festett, amikor férjének nem volt rá szüksége. A déli szieszta idején. Festett mindenre. Kis képeit levágott vászondarabokra, bonbonos-dobozok hátoldalára festette. Az elkészült képeket bedugta a dívány alá. Amikor nagynéha előhúzta őket, elborították a padlót. Ilyenkor Modok Mária gyakran átsétált rajtuk. Az elszörnyedt látogatóknak csak annyit mondott nevetve: “Ugyan már, ez csak használ az ilyesmiknek!” Ebben nem csak saját szerénysége vezette. Czóbel ugyanis nem kedvelte, ha felesége festett, és nem vele törődött. Bár kifelé mindig azon szörnyülködött, hogy Mária elpazarolja a tehetségét, de semmit nem tett meg, hogy kiállítási lehetőséghez, vagy akárcsak alkotáshoz szükséges nyugalomhoz juttassa feleségét. Szerette persze, nagyon is szerette. De inkább mint nőt, és nem mint művésztársat keresett benne.
Modok Mária örömmel nyugodott bele, hogy saját karrierjét feláldozza férje önzésének oltárán. Tudta, hogy Czóbel árnyékot vet az ő művészetére, de nem bánta. Szerette ezt az árnyékot, mint egy meleg kendőt. Feleség volt, nem festő. Úgy vélte a legnagyobb magyar festő felesége. Pedig nem volt rossz festő. Már Czóbellel való megismerkedése előtt is elismert képeket festett és első férje mindenben segítette. Még műtermet is épített neki Szentendrén.
Ám a szerelem, amely lecsapott rá erősebb volt mindennél. Persze Czóbel mellett így is sokat tanult. Két évtizeden át minden telet Párizsban töltöttek, és ez tagadhatatlanul szélesítette művészeti és szellemi látókörét, és még jobb festő lett belőle. Csak az ambíció halt ki belőle. Önként és boldogan tűnt el férje árnyékában. Czóbel gyakran megfestette, de képein mindig háttal láthatjuk. Vagy messze. Elmosódott alakja olyan megfoghatatlan, mint amilyen mélységes alázattal gondoskodott Czóbel nyugalmáról.
Mire barátai rábeszélték, hogy kiállítson, már késő volt. Egy agyvérzés megbénította Modok Máriát és évekre ágyhoz kötötte. Czóbel csak akkor jött rá, hogy milyen nagy művész élt csöndben mellette, amikor a temetés után rendezgette imádott felesége holmiját, és egymás után kerültek elő az apró remekművek a fiókok mélyéről. “Azt sem tudom, mikor festette mindezt” - kesergett Czóbel – "de hát tudják, hogy én milyen vagyok. Csak magammal törődöm.” Kár, hogy későn eszmélt, hiszen miatta egy jó magyar művésznő maradt háttérben. Még ma is, hiszen műveit a Czóbel Múzeumban láthatjuk.

Read more

Egyenesen a közepébe

A női szeméremdomb teljesen mást jelent a férfiak és a nők számára. Egy férfi számára a a meztelen, feltárulkozó női test mindig szexuális tárgy, és képtelen másként gondolni rá, másként lefesteni. Más a helyzet, ha egy nő festi le a saját testét, és a testének ezt a bizonyos területét.

A női szeméremtest nagyon sokáig tabunak számított a női festők körében. Ám a nőket nem elsősorban az illem tartotta vissza attól, hogy pucér nőket fessenek, inkább a lehetőség hiánya.
A női festők számára az aktfestés ugyanis a múlt század húszas éveiig (!) tiltott terület volt. Hiába járhattak akkor már festőiskolába, az aktrajzoló órákra egyszerűen nem mehettek be - férfi aktot ugyebár illetlen lett volna nézniük, a női modellek pedig általában hivatásos prostituáltak voltak, akiktől a rajztanárok meg akarták óvni a női tanítványaikat.
Ha egy nő mégis akt tanulmányokat akart folytatni, (ami nélkül az ember nem tud élethű ábrázolásokat készíteni, tehát nem lehet jó festő) maradt számára a saját teste. És ezt mindenki tudta. Márpedig századokon át egyetlen nő sem akarta, saját magát meztelenül megmutatni, teljes valójában. Így ha rajzoltak is aktot (tehát saját magukat) mindig elfordulva, eltakarva ábrázolták a meztelen női testeket, legfőképp annak legintimebb részét. Hiszen azért a női szemérem akkor még erősebb volt, mint manapság.
Nem kétséges persze, hogy tükör segítségével minden egyes porcikájukat alaposan megvizsgálták amikor festeni kezdtek. Ám azt, amit ott lenn láttak, mégsem jutott eszükbe lerajzolni. Úgy vélem nem is gondoltak rá, hogy ezzel valami fontosat is mondhatnának.
Nem véletlen, hiszen ez másoknak se jutott eszébe évszázadokon át. A nők öle a vágy tárgya volt, hiszen férfiak írtak róla, festették le - ahhoz, hogy ez megváltozzon, a közgondolkodásnak kellett megváltoznia, és legfőképp be kellett következnie annak, hogy egyáltalán beszéljenek róla. Merthogy meglepő módon nem csak a festőnők, de a költőnők sem foglalkoztak a témával egészen a provokatív és megdöbbentő vagina monológokig, amikor kiderült, hogy bizony ahányan vagyunk, annyiféleképp gondolkodunk saját intim testrészeinkről, és bár erre nem kapunk sem családi, sem kulturális eligazítást, azért bizony lehetetlen anélkül élni, hogy ne vennénk tudomást erről a nagyon is fontos testrészről.
Valljuk be, a legtöbb nő testének ezen területével még ma sincsen teljesen jó barátságban. Hányan vannak, akik kis tükörrel a kezükben alaposan megvizsgálták már? Hányan vannak, akik szépnek tartják? Kedvelik az illatát? Vagy saját névvel becézik? (Noha szinte minden férfi elnevezi a hímtagját, büszke rá és szépnek tartja.)
Egyáltalán - még megfelelő nevünk sincsen rá. Punci, pina, vagina, öl, vénuszdomb... persze ezerféle szó van rá - de egy sem, amelyet pirulás nélkül ki lehetne ejteni, vagy le lehetne írni. Ez pedig alapvetően gátolja a női test elfogadását, hiszen micsoda dolog az, hogy van egy olyan testrészünk, amelyet még az orvos előtt sem tudunk megnevezni! Hogyan lehetne így elfogadni amit jelent?
Persze a női festők nem elsősorban a szavakkal küzdöttek, inkább a képi megjelenítéssel. Elsősorban azért, mert nem férfi módon látták sem a saját testüket, sem más nőkét. A női szemléletmódot pedig ki kellett alakítani megfelelő előzmények hiányában.
A változáshoz a hatvanas évek szexuális forradalmáig kellett várni. Egészen addig, míg néhány bátor nő kimondta, hogy a női test nem csak azért ilyen formás, hogy egy férfi kedvét lelje benne.
Lehet ez érzékeny, félénk, sérülékeny terület vagy büszke, élvezetet habzsoló vadállat. Megbántott és visszahúzódó - kalandkereső és férfira vágyó. Van, aki könnyen megmutatja és nincs vele gondja - van, aki még önmaga előtt se vetkőzik szívesen és nem tudja elfogadni saját nőiességének ezt a területét. Ráadásul a dolog változik, a szégyenlős kamaszévek idején azt hiszi az ember, hogy soha nem fogja tudni levetkőzni majd a gátlásait. Amikor pedig a szülés után hazamegy a kórházból, ahol egy egész orvosi team figyelte a szépen varrott gátsebét a reflektorfény alatt, azon gondolkodik, hová tűnt a szégyenérzete. Bizony, a nők lába közt rejtőző terület számtalan gondolat és kép ihlető forrása lehet. Akár akarjuk, akár nem, ez egy kitüntetett és fontos testrészünk, amely egészen más a valóságban, mint a férfiak buja és egysíkú fantáziavilágában.
Ezt a kettősséget figurázza ki Lisa Yuskavage amerikai festőnő is, aki a pornóújságot szilikonmacáit festi le - líraian finom művészeti eszközökkel. A kettősség botrányosan pornográf, mégis zavarbaejtően szép. A színek, az ecsetkezelés akár egy századeleji impresszionista festők stílusát idézik. De a póz, a modell teste egyértelműen kortárs üzenetet hordoz. Vajon ilyen lenne a tökéletes nő? Aki napközben lesüti a szemét, ha megkérdezik a véleményét, éjszaka pedig bővérű amazonná változik? Persze a festmény árucikk, akár a nő teste. Mindkettő az illúzióból él. A kép csak vászon és festék - a tökéletes nő csak szilikon és smink.
Yuskavage képei mindenesetre a legjobb amerikai múzeumok falán figyelik a változó időt, zavarba ejtve a látogatókat, akik hasonló figurákat eddig csak a pornólapok és képregényújságok oldalain láttak. Pedig ez művészet. Hiszen felzaklat és érzelmeket kelt. És ezek az igazi dolgok.

Read more

A világ eredete

Az ami a nők lába között rejtőzik mindig is eltakart, titkos, rejtegetni illő testrész volt. Még a legszabadosabb bennszülött törzsek is eltakarják, hát még a szabályok közé zárt Európa. Pedig abból, hogy mennyi női aktkép készült pontosan kiderül, a meztelenkedés nagyon is izgatja a festők és a nézők fantáziáját egyaránt. Azt a testrészt azonban, amely a leginkább érdekelné a nézőket, valójában csak ritkán láthatjuk a képeken, szobrokon. A legtöbbször éppen odahull egy selyemkendő, egy virág, egy kéz. És ahol szabadon lehet nézelődni, ott se sok a látnivaló. Nem csoda, hiszen egy illedelmesen összezárt lábú nő még pucéron is könnyen eltakarja nemi szerve nagy részét. Ami mégis látható, nem más, csak egy kicsi, általában csupasz háromszög, maga a szeméremdomb, ám ez messze van a teljes valóságtól.
Évszázadokon át a női aktokon összezárt lábú, szőrtelen, szinte légies aktok szerepeltek. Nem csoda, hogy amikor Courbet elkészítette saját teljesen élethű változatát, óriási botrányt kavart. Nem csak azért, mert egy olyan testrészt választott témájául, amiről beszélni sem illett, és tisztességes asszony nem is látott, sőt a férje sem, mert sötétben, hálóingben, a takaró alatt szerelmeskedett az urával. De ráadásul ez a kép anatómiailag megdöbbentően pontos és hát... hihetetlenül szőrös. No, nem mintha évszázadokon át minden egyes aktmodell teljes szőrtelenítésnek vetette volna alá magát, inkább arról van szó, hogy a festők ezt a durva részletet nemes egyszerűséggel lehagyták a vászonról, hogy elkerüljék a túlzottan szexuális hatást.
Courbet képe annyira forradalmian új volt, hogy amikor először kiállították (persze függöny mögé rejtve) a legtöbben nem is tudták, hogy mit ábrázol. Egy női látogató pedig amikor elárulta neki a teremőr, hogy éppen mit néz, a legendák szerint szabályszerűen elájult.
Valljuk be, a kép nem is épp múzeumok falára készült, ám csak a véletlenen múlt, hogy nem a Szépművészeti Múzeum egyik termében díszeleg. Eredetileg egy magas rangú török-egyiptomi diplomata megrendelésére készítette el Courbet 1866-ban egy erotikus magángyűjtemény számára.
A diplomata anyagi csőd miatt aztán túladott rajta, és ekkor került Magyarországra, méghozzá báró Hatvany Ferenc tulajdonába. Az ő fürdőszobáját díszítette a második világháborús bombázásokig, amikor is banki letétbe került. Amikor Hatvany 1947-ben elhagyta az országot egyedül egy képet vihetett magával, és csak olyat, aminek nincs komoly kereskedelmi értéke. Ő - nagyon jó érzékkel - ezt választotta. 1955-ben bocsátotta árverésre Párizsban, és mondani sem kell, az árából megalapozta új életét. Az új tulajdonos (egy neves freudista filozófus) halála után került a Musée d'Orsay tulajdonába, ahol ma is látható.
A képeslapeladási statisztikák szerint ez a múzeum második legtöbbször reprodukált képe...

Read more

Aragóniai Beatrix

Századokon át szinte minden kép mögött ott állt a megrendelő, aki nem csak pénzzel, de gyakran határozott koncepcióval is rendelkezett. Ezek az ízlésformálók persze általában férfiak voltak: királyok, nemesek, gazdag patrónusok. De néha-néha egy-egy nő is akadt köztük.

Beatrix lehet, hogy a leghíresebb magyar királyné - de nem a legnépszerűbb. A magyar nemesség és a történetírók soha nem bocsátották meg neki, hogy nem ajándékozta meg örökössel igazságos Mátyás királyunkat, léha olasz művészeket hívott udvarába és Corvin Jánost, Mátyás törvénytelen fiát nem engedte trónra lépni, mert ő maga akart uralkodni a magyarok felett. Pedig valójában sokkal több joga volt az uralkodásra, mint férje fattyának, csak valahogy mindig rossz lóra tett a politikai játszmák terén. Márpedig mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják.
Amikor a nápolyi királylány magyar földre lépett, kora egyik legjobb partijának számított. 16 éves kora óta önálló udvart vezetett, ami már akkor írók, költők, zenészek tucatjait látta vendégül. Ő maga nemcsak kivételesen szép volt, de egyenesen százada legbölcsebb asszonyának tartották. Műveltségét, ékesszólását számtalan versben megénekelték, kezéért pedig tucatnyi herceg vetélkedett. Mátyás szerencsésnek mondhatta magát, amikor sikerült megnyernie a kezét.
Persze Mátyást nem az egetrengető szerelem vezérelte - azt akarta, amit a többi kérő: a világszép menyasszony fényűző udvarát és pártfogoltjait, hogy ezek emeljék majd az ő nemzetközi ázsióját is.
Beatrix pedig azt tette, amit kellett: magával hozta a könyvtárát, zenészeit, íróit, szokásait, luxustárgyait, kőfaragóit és mindenkit, akit csak meg tudott nyerni magának. Mátyás pedig boldogan olvasztotta be mindezt saját udvartartásába. Felesége emblémái (az aragóniai gyémánthegy) mellé sajátokat talált ki, mint a kút, sárkány, homokóra, méhkas, hordó és ezekkel díszítette környezetét. És bár az udvar esztelen pénzköltésnek tartotta, hogy Beatrix költőknek, kőfaragóknak,ötvösöknek ad pénzt - azt már senki nem emeli ki, hogy Mátyás ebben nagyon is támogatta felesége törekvéseit, szabad kezet adott neki, sőt élvezte ennek áldásos hatásait. Mert hogy ezekben a körökben is van, amit pénzzel nem lehet megvásárolni.
A legjobb művészek bármely királyi-hercegi udvarban szívesen látott vendégek voltak. Oda mentek, ahol jobban érezték magukat. A legszebb kódexeket pedig nem lehetett pénzért megvenni - azt ajándékba adták annak, aki megérdemelte. Beatrix szépsége és hírneve elég vonzó volt - egy nagyobb kódexszállítmányt kifejezetten ajándékba kapott és adott Mátyásnak rögtön. Pietro Bono, a kor leghíresebb lanténekese is csak azért jött el Magyarországra, mert Beatrix bájával elintézte a ferrarai királynál, hogy az egy év szabadságot adjon neki.
Ezek óriási kulturális és művészeti eredmények - mégse sokat hallunk róluk. A történetírók azonban sokkal inkább szeretnek arra emlékezni, hogy az özvegy királynő Mátyás halála után is trónon akart maradni, erősen támadva Corvin Jánost, és hozzáment II. Ulászlóhoz, a másik trónkövetelőhöz, hogy hatalmon maradjon. Ám terve kudarcot vallott, Beatrixot csúnyán rászedték. Az esküvőn Bakócz Tamás szándékosan formai hibát vétett a latin szövegben, így az esküvő érvénytelen lett, ám ezt csak két évvel később vágták a királynő szemébe, akin ezután egész Európa nevetett. Beatrix még 24 évig élt Magyarországon, eközben felépítette az esztergomi érseki palotát, ahol hatalmas udvart tartott fenn. Ekkor készülhettek azok a reneszánsz freskók, amikből mára csak a négy erény képe maradt eredeti helyén az utókorra és amelyeket talán a kor leghíresebb festője, Boticelli készített.
Hogy miért olvashatunk róla mégis csupa rosszat? Hát mert Bonfini történetein nőttünk fel, aki személyes okok miatt orrolt meg a királynőre. Ugyanis ő először Beatrix udvarával együtt érkezett Magyarországra, ám csúnyán összevesztek és Beatrix hazazavarta a történetírót. Bonfini később Mátyás kérésére jött vissza, aki kifejezetten felesége orra alá akart ezzel borsot törni. Bonfini pedig örömmel szidta a királynőt, aki akkor már meddősége miatt amúgy is kegyvesztett volt.

Read more