Az impresszionistákat a század elején még női művészetirányzatnak csúfolták. Érzelgős, esetlen, befejezetlen. A legjobban a csoport női tagját támadták. Még akkor is, ha azon a bizonyos botrányos első kiállításon épp az ő képei keltek el a legjobb áron. Igen, bármilyen meglepő, az első impresszionisták között egy női is volt. Az elfeledett Berthe Morisot.
Berthe Morisot, ez a jó házból való úrilány szokatlan nézeteket vallott: festeni akart, nem férjhez menni. Ráadásul nem bájos csendéleteket vitt vászonra, inkább kora legbotrányosabb festői irányzatához csatlakozott: impresszionista lett. Furcsa művészi-szerelmi kapcsolat fűzte Manet-hoz, végül mégis a festő öccséhez ment feleségül. Ünnepelt művésznő volt, a társaságok középpontja, híres szépség - mégis kései anyasága jelentette számára az igazi boldogságot.
Berthe Morisot karrierje egy ártatlan ajándékkal kezdődött: 16 éves volt, amikor anyjának különös ötlete támadt: három lánya rajzoljon valami szépet, és az legyen édesapjuk névnapi ajándéka. A gondos mama semmit nem bízott a véletlenre, lányait rajztanárhoz vitte, aki hamar rájött, hogy a legkisebb Morisot-lány kezeiben igazi kincs rejlik, amit nem szabad elfecsérelni. „Felfogták, hogy mit jelent ez? – írta a büszke szülőknek értékelésében - Az önök köreiben ez forradalmi tett. Mondhatnám katasztrofális!” Hiszen a XIX. század végén a nők nem lehettek művészek, és bár a jó házból való úrilányoknak illett ismerni a zene és a rajzolás alapvető fortélyait, mindez csak az unalmat űzhette el életükből. Szerencsére nem sikerült elriasztani a szülőket attól, hogy tovább képeztessék lányukat, ám Berthe megfelelő taníttatása nem volt egyszerű feladat.
A hivatalos művészeti iskolákba ekkoriban még nem fogadtak női hallgatókat, elsősorban azért, nehogy az aktmodellek festése sértse a finom kisasszonyok kényes ízlését. Számukra a tanulás egyetlen módja az volt, ha régi mestereket másoltak, így hát Berthe sok időt töltött a Louvre termeiben, hogy Veronese és Rubens képeit másolja. Itt találkozott azzal az emberrel is, aki művészetét és magánéletét is sokáig meghatározta: Édouard Manet-val.
Manet számára így harangozták be a fiatal lányt: fantasztikusan tehetséges, és kivételesen szép, de komoly baj van csak vele – halálosan fél a házasságtól. Manet ezek után égett a vágytól, hogy megismerkedhessen vele, és hamarosan igen jó barátságot kötöttek. Ez a kapcsolat mindkettő számára fontos volt, és a látszattal ellentétben Berthe művészete gyakorolt nagyobb hatást Manet képeire.
Berthe ugyanis akkor már régóta próbálkozott a szabadtéri festéssel is, és ő vette rá festőtársát, hogy menjen vele a szabadba. Manet kifejezetten Berthe hatására fordult a plen air festészet felé és lett a színkezelése impresszionista.
Kettejük kapcsolata intenzív és titokzatos volt. A legtöbbet a festmények árulnak el róla, merthogy Manet több alkalommal is lefestette a fekete hajú, izgalmasan szép nőt.
Hogy mit éreztek egymás iránt, ma már lehetetlen kideríteni. Azt biztos, hogy barátok voltak és ez nem csoda, hiszen egyforma háttérrel rendelkeztek. Ne feledjük, az impresszionisták nagy része az éhező, alacsony sorból származó művészek közül került ki, akik szatócsok és kézművesek gyermekei voltak, ráadásul egy felső-középosztálybeli hölgy nem csatlakozhatott a fiatal bohém társasághoz. Manet és Morisot azonban ugyanabba a társadalmi rétegbe tartoztak, hasonló iskolázottsággal rendelkeztek, és gyermekkoruktól fogva nevelték mindkettőt a művészet szeretetére és a szép dolgok tiszteletére. Kapcsolatuk akkor vált szorosabbá, amikor Manet, akit teljesen elbűvöl Berthe szemeinek izgalmas szépsége, megkérte a lányt, hogy legyen az Erkély című festményének egyik modellje. Berthe modern lány, ám egy korabeli hajadon mégsem rendelkezhet szabadon idejével - édesanyja mindig elkísérte lányát az ülésekre. A mama jelenléte nem zavaró: a két művész sokat beszélgetett, és egyre szorosabb barátságot kötött. A kép igazi bók Berthe végzetes szépsége előtt, és nagy sikert arat, bár apró csalás van rajta: a szikrázóan zöld szemeiről híres lány a képen égőfekete szemekkel néz ki az erkélyről, ami démonikus bájjal ruházza fel. Hogy pontosan milyen kapcsolat volt a fiatal lány és a sikeres festő között, ma már nem lehet kideríteni. Nem lehetetlen, hogy a zavarba ejtően szép, fiatal hajadon elbűvölte a festőóriás szívét, de kapcsolatuknak komoly gátja volt: Manet ekkor már nős ember volt. Hogy mi történt közöttük örök rejtély marad, hiszen különös módon Morisot naplójából feltűnően hiányoznak a megismerkedésük körüli időszakra vonatkozó fejezetek. Lehetséges, hogy családi tapintat mozgatta a titokzatos kezet, amely eltávolította a gyanús oldalakat, hiszen Berthe végül hozzáment Manet öccséhez, akivel nagyon boldogan éltek együtt. Később valószínűleg Berthe is csak ifjonti fellángolásnak tarthatta első szerelmét, ami az évek során szoros barátsággá és pezsdítő művészi kapcsolattá csendesedett. Mert a vonzalom lassan, de biztosan irányt váltott. Berthe, aki korábban elképzelni sem tudta, hogy férjhez menjen, annyira rettegett a kötöttségektől, egyre többet ült Manet műtermében, és egyre merészebben flörtölt a festő testérével. Ekkor született meg Manet egyik legszebb képe Berthe Morisotról, aki egy csokor violát tart kezében. Sápadt arcán finom mosoly, szemeiben a szerelem szenvedélye lobog, gesztenyeszínű haja meglágyítja keményen metszett arcvonásait. Ez a kép lett a festő nászajándéka is.
Közben Berthe karrierje rendületlenül haladt előre. Az 1872-es Szalon kiállítására beküldte Bölcső című képét, amelyen húga Edma és annak második lánya, Blanche látható. Az anya fekete ruhája merész kontrasztot alkot a bölcső fátyolszerűen áttetsző fehér baldachinjával, amely a békésen alvó csecsemőt takarja. A harmadik szín a fehér muszlinon megcsillanó kékes fény, amely meghitt, lágy derengéssel vonja be a szobát. Berthe merészen keverte a színeket, egyre nagyobbak és elnagyoltabbak lettek ecsetvonásai. Kirekesztett minden részletet és csak a kép legfontosabb motívumára koncentrált: az anyára, aki alvó gyermeke álmát őrzi. Közben egyre többet találkozott az avantgarde festők képeivel. Bár gyűléseiken nem vett részt, de Manet otthonában gyakran találkozott velük, azokon a híres csütörtök estéken, ahol a zongoradarabok lejátszása után élénk beszélgetéseket folytattak a művészetről. A vidéken élő Edma irigykedett is nővérére: „A te életed olyan elbűvölő! Eltölteni egy délutánt azzal, hogy az ember Degas-val beszélget, majd együtt nevetgél Manet-val, végül kicsit elfilozofálgat Mallarmé-val” – mindez igazán megigéz engem, különösen mivel olyan távol vagyok tőle.”
Egyre több és több a forradalmian újító festmény, és egyre többen nem kerültek be a hivatalos Szalonba, és a fiatal festőgeneráció sehol nem tudta bemutatni képeit. Ekkor lépett színre a bátor műkereskedő Paul Durand-Ruel, aki összebarátkozott a fiatal művészekkel, és segített megszervezni saját kiállításukat, ahol se zsűri, se díjak nincsenek – csak lehetőség a közönség elérésére. Manet tanácsa ellenére Morisot csatlakozott a társasághoz, így lett Monet, Pissarro, Degas, Renoir és Sisley mellett a társaság egyetlen női kiállítója. Ezzel a bátor tettel ő lett az első nő, aki nyíltan dacolt az akadémikus művészettel, és lelki közösségüket azzal is kihangsúlyozta, hogy ezután soha többé nem állított ki a hivatalos művészeti Szalonban, noha korábban nagy sikerrel szerepelt itt is. A botrányos 1874-es kiállítást egy hónap alatt háromezer ember látogatta meg. Bár a kritikák 60%-a dicsérő volt, a negatív hangúak sokkal nagyobb port kavartak. Louis Leroy-é volt a legmaróbb, aki Monet Impresszió, a felkelő nap című képe alapján a csoportot impresszionistáknak nevezte. Magát a képet pedig úgy írta le, mint ami „kevésbé befejezett, mint a legrondább tapéta.” Rosszindulata másik áldozata Morisot volt, akinek Bölcső című képét tűzte tollhegyére. „A fiatal hölgy nem érdeklődik finom részletek iránt. Amikor kézbe veszi az ecsetet, éppen annyi ecsetvonást mázol le, mint ahány ujja van. És szerinte már kész is a képe.”
A kiállítás bezárása után Berthe édesanyjával Fécampba utazott vakációzni. A Manet család is a közelben nyaralt, és a fiatal Eugéne olyan hevesen udvarolt Morisotnak, hogy végül elérte a célját: Berthe igent mondott. Mivel édesapja januárban halt meg, és még nem telt le a gyászév, csak csöndes esküvőt tartottak, minimális ünnepléssel, vendégek nélkül. Bár feleség lett, a 33 éves Berthe ragaszkodott a művészethez. „A férfiak azt gondolják, hogy teljesen betölthetik egy nő életét” - írta alig egy évvel korábban húgának – „de szerintem mindegy, milyen mély vonzalmat érez egy nő a férje iránt, attól még nem könnyebb elhagynia korábbi munkáját.” Szerencsére Eugéne nem akarta, hogy abbahagyja a festést, és nem akarta korlátozni Berthe életét. Mivel 1874-es kiállítás nem hozott profitot, az anyagi gondokkal küszködő Renoir, Monet és Sisley elhatározták, hogy kiárusítják műveiket. Morisot számára nem volt ilyen fontos a pénz, ám szolidaritásból ő is barátai mellé állt – és meglepetésére képeit jobb áron vitték el, mint az övéket. A korabeli kritikusok szerint az impresszionizmus igazi női művészet, annak minden negatív felhangjával egyetemben. Az impresszionisták érzéki személyessége, kompozíciójuk esetlegessége, képeik befejezetlensége az elemzők megítélése szerint a női nemre jellemző gyengeségek. Berthe munkáit pedig neme tipikus megnyilvánulásának tartották, hiszen ezek a befejezetlenség látszatát keltik: „Miért van az, hogy e tehetség nem veszi a fáradtságot arra, hogy befejezze festményeit?” kérdi egy újságíró Berthe Morisot képei kapcsán „Mert nő, és ennél fogva szeszélyes. Sajnos olyan ő, mint Éva, aki beleharapott az almába, majd gyorsan továbbadta azt.” Berthe már 37 éves, amikor furcsa változásokat vesz észre testében: bár azt hitte, hogy már túl van ezen a koron, felfedezi, hogy terhes. Az első érzése a rémület: egy kisbaba majd akadályozni fogja művészi karrierjét. De hamarosan kiderül, hogy éppen lánya teljesíti majd ki igazán. Az apró Julie mindenkit elbűvöl, és boldog, elégedett anyává varázsolja az ünnepelt művésznőt, aki mindent alárendel az anyaságnak. Még festészete is megváltozik: mivel Julie gyors növekedésének, tűnő mozdulatainak, mosolyának megragadásához lassúnak bizonyul az olajfestés, gyorsabb anyagot választ, és ezután szinte kizárólag akvarelleket készít. Ehhez elég egy darab papír, egy kicsiny doboz festék, és már is készen az emlék. Akár egy családi fotóalbumot nézegetve végigkövethetjük lánya növekedését. Julie a nizzai strandon homokozik, Julie babázik, Julie olvas, Julie hegedül, Julie egy csónakban ül, vagy éppen rajzol. Julie minden életkorban és minden hangulatban megfestve.
Képei egyre nagyobb sikert aratnak, amit 1892-ben önálló kiállítása koronázhatna meg, ha nem vetülne szomorú árnyék az ünnepségre: a hűséges férj, Eugene már nem érhette meg felesége dicsőséget. A bátor és büszke Berthe, aki élete során végigutazta Európa nagyvárosait, otthon ülő szomorú özvegy lett, aki alig járt el otthonról. A sors azonban még megadta neki a művészi elismerés legmagasabb fokát: megérte, hogy egyik képét elhelyezték a Luxembourg Palotába. Barátja, Mallammé tanácsára az École des Beaux-Arts igazgatója megvette Morisot Fiatal nő bál előtt című képét, amelyet az impresszionisták 1880-as kiállításán lehetett először látni. Mindent elért, amit csak művészként valaha is kívánt. 1895 március 2-án, miután Julie-t kikúrálta a náthából, Berthe tüdőgyulladással ágynak esett. Lázas gondolatai is csak lánya körül forogtak, akinek még megírta utolsó levelét: „Kicsi Julie-m. Ahogy meghalok, azt érzem, mennyire szeretlek. Akkor is szeretni foglak, ha már meghaltam. Kérlek, ne sírj! A vég elkerülhetetlen. Reméltem, hogy addig élek, míg férjhez mész … Dolgozz és légy jó, ahogy mindig is az voltál. Soha nem okoztál nekem szomorúságot. Szép vagy és gazdag – használd jól fel ezeket az adottságokat.” Ám legfőbb anyai vágya nem teljesült: soha nem látta lányát menyasszonyi ruhában. Halála után barátai szervezték meg emlék-kiállítását: Mallarmé, Monet és Degas. A költő Paul Valéry, aki később elvette egyik unokahúgát így írt róla: „Különleges képessége volt hozzá, hogy átélje képeit és lefesse életét. … Munkáinak egésze egy nő naplója, aki színeket és vonalakat használ ahhoz, hogy kifejezze magát.” Talán ezért kiadatlan még máig naplója – nincs rá szükség. Ami fontos volt, azt képei szavak nélkül is elmesélik nekünk.
Marie Antoinette az utókor számára ő a bohém, pénzszóró fruska, aki csődbe vitte egész Franciaországot esztelen költekezéseivel, míg végül a francia nép jogos felháborodásában guillotine alá küldte. Arról már jóval kevesebbet írnak, hová is ment ez a pénz. 
